Útmutató egy keddi naphoz

Pravoslav úr életében, saját elgondolása szerint, három szerencsés esetnek jutott tér és idő. Ebből az első és talán legfontosabbik a Timanova utcai lakás. Hogy hogyan lehet egy lakás szerencsés eset, az mindjárt megmagyarázódik. A Timanova utca a város legdrágább villáinak és lakásainak ad helyet, itt lakik mindenki, akit a társadalom belevalónak gondol. Ide jár a legtöbbet építkezési cég, ugyanis a tehetős tulajdonosok szeretik házaiknak folyamatosan a legszebb és legújabb formáját látni, ami lássuk be, az olyan csendes lakos számára, mint Pravoslav úr, nem feltétlenül pozitívum, ám mindenképpen megemlítendő részlet a városrész bemutatásakor. Az 51 éves Pravoslav Hesik mindig is fekete bárány volt a Timanova utca lakosai között, ugyanis ő volt az egyetlen, aki nem szerencsés pénzügyi helyzete miatt jutott hozzá a hatalmas beltérmagasságú, négyszobás és két fürdős lakásához. A lakást nevezhetjük családi örökségnek, de talán figyelembe véve a Hesik család történetét, becsületesebb családi szerencsétlenségként tekintenünk rá. Pravoslav bátyja korai halála után mindkét szülő mély depresszióba esett, ami kapcsán talán nem meglepő kijelentenünk két dolgot: az első, hogy Severin volt a kedvenc a két fiú közül, a második, hogy nem sokkal később a Hesik házaspár mindkét tagja hősi halált halt a hatalmas szomorúság miatt. Ekkor Pravoslav tizenhét éves és három hónapos volt. Rámaradt tehát ez a gyönyörű lakás, aminek az elkövetkező kilenc hónapban már ő a tulajdonosa, majd tizennyolcadik születésnapja után már törvényes birtokosa is. Így kitisztul tehát, hogy Pravos­lav úr életében nem a szülei és bátyja korai halála az első szerencsés eset, de mindenképpen hozzájárul a lakás rámaradásához.

A második szerencse nem más, mint Pravoslav munkahelye: egy külvárosi gombgyár, ami magáncégként működik. Ehhez is családi úton jutott hozzá, a dédapját ugyanis a tisztelt gyáralapítónak mondhatjuk. Egyeneságú leszármazottként egyből alkalmazták, nem kellett letennie a gombvizsgát, sőt még a gombinterjún sem kellett részt vennie. Tizenhét éves kora óta dolgozik itt a kedves főszereplő, ami a matematika alaptörvényeinek ismeretében, egy egyszerű számítás alapján harmincnégy év.

A harmadik és egyben utolsó szerencsének azt tudja be, hogy sosem házasodott meg és nem születtek gyermekei. Lássuk be, hogy ez a nem éppen megszokott felfogás nem meglepő olyasvalakitől, aki tizenéves korában elvesztette mind szüleit, mind hőn szeretett bátyját, nem igazán élte meg tehát soha az idilli családi életet. Egy másik faktor, ami elősegítette ebben, hogy Pravoslav másképpen gondolkodott a párkapcsolatokról, mint a megszokott férfiember. Véleménye szerint vagy megtalálod kereken húszesztendős korodban életed szerelmét, vagy pedig örök életedre agglegény kell maradj. Azt már tudjuk főhősünkről ugyebár, hogy egészen fiatal korától munkavállaló volt, de fontos még megemlítenünk, hogy a gombgyárban zömében férfiak dolgoztak, nőket csupán a kisegítő személyzet tagjai között lehetett találni. Ezen két információ tudatában pedig érthető, hogy Pravoslav úr nem találkozott a kritikus korig a nagy Ővel. A képlet egyszerű, így csak egy út maradt, az pedig az agglegénység. Elmondhatjuk azonban, hogy Pravoslav nem szégyellte ezt az apró furcsaságot, mert tudta, hogy mindig is szükség volt, van és lesz egyszerű, dolgos emberekre, akiknek akár fát lehetne vágni a hátukon.

Ha egy szóban kellene jellemezni Pravoslav úr életét, akkor az a szisztéma lenne. Eszerint pedig ez a keddi nap is teljesen átlagosan indult, a szokásos rendszer szerint. Pravoslav urat pontosan reggel hat óra tizenkét perckor ébresztette jó öreg csörgőórája. Szokásává vált, hogy egyből kiugorjon (szó szerint) az ágyból, másképpen ugyanis egyszerű ember lévén, visszaaludt volna.

***

‍

Mind tudjuk, mi az élet rendje (vagy legalább igyekszünk tudni azt): minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Az élet, vagy ha úgy tetszik, a valóság mindig semlegesre akar kijönni. Szereti a szimmetriát. Így hát nem meglepő, hogy Pravoslav életében a három szerencsés esethez három szerencsétlen is tartozott. Érdekes módon ezekből az első és talán legfontosabb ugyancsak Kassa városához kapcsolódik. Hat óra harminchat perckor Pravoslav kilépett a háztömb ajtaján, cigarettára gyújtott, és gyorsan szedni kezdte törékeny, sovány lábait. Tízperces séta következett a legközelebbi villamosmegállóhoz, ugyanis kedves főhősünk el kellett érje a hat óra negyvenhatkor induló ötös villamost, amin negyvenöt percen keresztül tolakodott a többi külvárosi dolgozó, de belvárosi lakó között. Ezt tartotta a napja legutálatosabb részének, még a munkánál is utálatosabbnak, tekintve, hogy amennyiben nem kapott ülőhelyet (ez pedig kéthetente egyszer, ha megtörtént), még olvasni sem tudott. A biztonság kedvéért mindig magával vitte azt a napilapot, ami épp járt neki.

A mai nap sem volt különb. Pravoslav úr pontosan érkezett, a többi utas is, csak a villamos késett. S mire a főhősünk felszállt, sehol sem látott üres helyet. Mégis, ilyen egyszerű embernek nem adatik meg, hogy közel legyen a munkahelye?

A második és a harmadik szerencsétlen eset két ember személyében testesült meg. Na de ne szaladjunk túlságosan előre, elébb ugyanis kedves Pravoslavunk be kell érjen a gombgyárba. Ehhez pedig át kell kelnie egy sugárúton, ami a maga hat sávjával jól megnehezítette a gombgyárban dolgozók életét. Mindenki tudja, hogy az ilyen forgalmas utakon életveszélyes átrohanni, de hát ha az ember késik el a gombgyárból, akkor muszáj. Még jó, hogy főhősünkre sokkal inkább jellemző a pontosság, mint a pontatlanság, ezért csak a munkatársak rémtörténeteiből ismerheti az átfutás érzését. Pravoslavnak ilyenkor még bőven van ideje elsétálni a gyalogátjáróig, kivárni a zöldet, átkelni, sőt, még cigarettára gyújtani is.

Pravoslav a gyár udvarán megállt, és nyugodtan szívta a cigarettáját, miközben felnézett a szürke, kopott gyárépületre. Falait szürke panelek alkották, udvara egyszerű, töredezett betonnal volt borítva, amelynek repedésein ki-kibújt egy virág vagy fűszál. Mogorva, novemberi nap volt, főhősünk még egyszer felnézett a borús égre, utoljára megszívta a cigarettáját, közben pedig arra gondolt, hogy milyen csodálatos is a természet. A csikket gondosan elhelyezte egy szemetesbe, és bevonult a gyárba, felment az irodájába, és leült az íróasztalához. Hogy hogyan volt neki ilyen, mikor egy gyárban dolgozott? Még nem beszéltünk Pravoslav úr pozíciójáról. Büszkén kijelenthette, hogy a feladata nem más volt, mint komoly szakértelemmel megtervezni a gombokat, kitalálni a gyártási folyamatot, és elindítani a terveket a gyakorlat útján. Egészen eddig a pillanatig Pravoslav úr senkivel sem találkozott. Ekkor toppant be az irodába Malvina.

– Na nézzünk oda, ki érkezett meg máris! A mi jó öreg Pravoslavunk! Hogy van? Milyen ez a mai csodálatos reggel? – ugrándozott körbe az irodában a takarítónő.

És most érkezünk meg a szerencsétlenségekhez. Vagy legalábbis az egyikhez. Malvina tökéletesen ábrázolja az egyik embertípust, amit Pravoslav elviselhetetlennek tartott. Egyszerű, csendes ember lévén nem igazán szerette, ha valaki mozgékony, hangos, valamint sokat kérdez és nevet. De ahogy már feltűnhetett, még hiányzik egy a szerencsétlenségekből. Ez pedig nem más, mint Malvina férje, Matej, aki a gombgyár igazgatójának nevezhette magát. A főnök úr sokkal kevésbé volt hangos és mozgékony, mint a kedves felesége, de épp ugyanannyira kedvelte a kérdéseket, főleg, ha azok munkairányúak voltak. Hogy teljes legyen a kép és a katasztrófa, a következő pillanatban belépett az igazgató is.

– Pravoslav kedves. Mennyire örülök, hogy látom! Megkérdezhetem, hogy áll a karácsonyi dizájnok tervezésével? És érdekelne, hogy megmutatta-e már Friedrichnek az új terveket?

Pravoslav kopott nadrágjára és gyűrött ingjére pillantott, mielőtt felnézett volna Matejre. Hogy milyen szofisztikált ez az ember…

– A karácsonyi kollekció elemeinek már a felét véglegesítettem, a második részben még csak néhány apró változtatást kell elvégeznem. Az új terveket pedig már múlt héten továbbítottam Friedrichnek, innentől az ő keze alatt vannak.

Csak magában tette hozzá, hogy ha bízhat még az emlékezetében, akkor már egy kerek héttel ezelőtt említette az utóbbi információt a főnök úrnak. Tudjuk már főhősünkről, hogy hivatását tiszteli, szereti a pontosságot és rendezett ember. Nem verte nagy dobra a pozitív vonásait, sőt kijelenthetjük, hogy szerény ember volt, kevés bóknak adott helyt, de ezt a három dolgot tudta és büszkén elismerte magáról. Ezen tulajdonságok tudatában pedig nem kell meglepődnünk, hogy Pravoslavot különösképpen zavarta, ha a kedves főnök úr saját figyelmetlensége és feledékenysége miatt (vagy talán szándékosan?) ismételten feltette ugyanazokat a kérdéseket. Pravoslav úr úgy érezte, hogy ez a páros, bár mindkettőjük jót akar, mindig csak megnehezíti a dolgát.

***

‍

Mivel ez is csak egy átlagos munkanap volt, nem maradhatott ki Malvina délutáni vizitje. Kicsapódott az iroda ajtaja, Pravoslav felkapta a fejét, és egy vidáman betáncoló őszi ruhát láthatott. Malvina eltáncolt az asztalig, majd stílusosan rácsapott mindkét kezével, és szegény megszeppent Pravoslavra nézett.

– Hát szervusz, kedves. Épp itt jártam az emeleten, gondoltam, benézek hozzád. Hogy haladnak a tervek, mit csinálsz ilyen csendben? Igazán, egy kis zene kell, egy kis tánc! – indult meg a takarítónő az úr irányába, és már bele is karolt.

– De hát én egyszerű ember vagyok, nem érdekel engem a tánc! – húzogatta a szemöldökét a tervező, miközben igyekezett ellenállni a felkérésnek. – Mégiscsak, ennyi energia egy egyszerű munkanapon? Honnan, kedves Malvina?

– Hogyhogy honnan? Maga talán egyáltalán nem izgatott a vásár miatt? A legszebb ruhámat fogom felvenni, rengeteget fogok nézelődni. Jaj, és az élő zene! – áradozott Malvina, miközben lassan táncolni kezdett.

– De hát Malvina! Mégis! Maga férjes hölgy! És a vásár csak hétvégén lesz, az isten szerelmére! – fakadt ki végleg a kedves főhős, és egy erősebb, határozottabb mozdulattal kirántotta a kezét a takarítónőéből.

– Ó, Pravoslav úr azt hiszi, az olyan nagy dolog! Méghogy férjes hölgy! Mit tud maga a házasságról? – kezdett Malvina mérgelődni. – És a vásár itt van a nyakunkon! Maga olyan mogorva és unalmas ember, Pravoslav. Nekem ne mondja, hogy a holnap messze van! – kiáltotta a hölgy mintegy végszóként, majd morcosan csípőre tette a kezét, az úrra nézett és kiviharzott az irodából. Pravoslav felállt, csendesen az ajtóhoz ment és becsukta. Közeledik a hétvége? Holnapi vásár? De hiszen a vásár szombaton van! És a macska rúgja meg, kedd van, ha minden igaz. Pravoslav az órájára pillantott. Négy óra harminckét perc.

Kis idővel öt óra után Pravoslav szedelőzködni kezdett. Össze volt kissé zavarodva, nem igazán értette, hogy vele van-e a gond. Elhagyta az öreg gyárépületet, és kiment az ötös villamos megállójába, cigarettára gyújtott, és a megszokottnál jócskán gondterheltebben bámult maga elé, gondolataiba merülve. Ekkor besiklott elé egy üres villamos. Ilyenkor pedig mindig tele vannak, mindenki most fejezi be a munkát. Csendben felszállt, és leült egy üres helyre. Most bezzeg volt elég… Turkálni kezdett öreg aktatáskájában, kereste az újságját, hogy olvasson, hátha az eltereli a gondolatait a nap furcsaságairól. Mikor megtalálta, kinyitotta, és elkezdett egy cikket olvasni a sportcsarnok felújításáról. A villamosvezető ebben a pillanatban hatalmasat fékezett, a szerelvény csikorogva megállt. Pravoslav kinézett az ablakon. Szinte semmit sem haladtak, még jócskán a külvárosban voltak. Ekkor az ajtók hatalmas lendülettel kivágódtak, nyikorogva nyílt a Pravoslavhoz legközelebb eső is. Főhősünk feltápászkodott a megviselt ülésről, és az ajtó felé indult, hogy megnézze, mi a helyzet, ám ekkor az utastérbe beviharzott három egyenruhás ember. A legelöl jövő magas volt, szálkás karjaival megragadta a lesokkolt Pravoslavot és lecipelte a járműről. A járdán letette, és intett egyik társának, hogy fogja le hátulról.

– Valentin Kovalik tiszt vagyok, a városlakossági takarításért felelős alkalmazottja Kassa polgármesteri hivatalának. Megkérdezhetem, hogy mi a neve és mit dolgozik?

Pravoslav beesett szemeivel a tiszt tekintetét kereste a napszemüveg mögött, és meglepettségében nem tudott válaszolni. A férfi köhintett, jelezve, hogy nincs erre ideje egész nap. Mit is dolgozik?

– Pravoslav Hesik vagyok, és egy gombgyárban dolgozom.

A tiszt feszült arckifejezése kissé megenyhült.

– Állami vállalat? Vagy talán a város gondozásában áll?

– Magáncég.

– Maga kassai lakos? A belvárosban lakik?

– A Timanova utcában lakom.

A tiszt összeráncolta a szemöldökét, és végigmérte Pravoslavot. Szóra nyitotta a száját, de végül becsukta. Megrázta a fejét, és folytatta a hivatalos hangnemű beszélgetést.

– Meg tudná mondani, hogy mikor hagyta el a lakhelyét?

– Ma reggel hat óra harminchat perckor, pontosan.

– Az lehetetlen. Ma reggel a polgármesteri hivatalban már azt jelentették, hogy teljesen tiszta a város. Korábban kellett indulnia.

– Minden reggel pontosan ekkor indulok.

– Nem órákra gondoltam. Napokra – Pravoslavnak hirtelen eszébe jutott a hármas soron dolgozó munkatárs melléfogása, a főnök üzenete és nem utolsósorban Malvina izgatottsága. Az órájára pillantott. Öt óra negyvenhét perc. Hirtelen valami zúgni kezdett a fejében, olyan hangos volt a zúgás, hogy elnyomta a sugárút hangját és a tiszt hangját, és Pravoslav egyszer csak annyit érzett, hogy megragadják és viszik, rángatják, a teste ellenállt, visszatartott, és akkor valahonnan nagyon messziről meghallotta a tiszt hangját, olyan volt, mint egy visszhang, a szavak egymásba folytak, de talán így szólt:

– A helytartótanács döntése szerint azokat, akik nem dolgoznak direkt módon az államnak vagy a városnak, egy szerda reggeli rendelet alapján nem szabad visszaengednünk a belvárosba. Mivel maga egy magáncégnél dolgozik, ön sem térhet vissza az otthonába.

Pravoslavot vitték, és már nem tudott ellenállni, és már alig hallott, a szavak nagyon messziről jöttek, és nem is látott, a tárgyak, az utcák, az autók összemosódtak, mint egy elkenődött olajfestmény. Pravoslav Leonardo da Vincire gondolt, és aztán Bachra, és énekelni kezdett, de csak halkan, és Malvinára gondolt meg a vásárra és a Timanova utcai lakására. Aztán hirtelen követ érzett a teste alatt, és elterült, és mindene sajgott, és mintha valamit hallott volna, igen, valamit odavágtak, és Pravoslav hallotta, hogy a tiszt ordít, nem értette, hogy mit és kinek, de igen, tisztán ki tudta venni, hogy kiabál, aztán Botticelli és Mozart és az anyja meg az apja voltak előtte, és valamit mondtak neki, de nem értette, hogy mit, pedig biz’ Isten látta, hogy mozog a szájuk, és aztán valaki mintha csettintett volna egyet, és hirtelen csend lett. Csend. Pravoslav feltápászkodott, és belekapaszkodott valamibe. Egy korlát volt. És nem volt körülötte senki, csak ő volt. És akkor kinyitotta a szemét és egy folyót látott, de ezelőtt ő még soha, de soha nem látta ezt a folyót. Üresek voltak az utcák, szinte kongtak az ürességtől, és az alkonyat lila volt és piros, a folyó meg gyönyörű kék. De olyan szép volt a vize, olyan hívogató, csalogató. És akkor Pravoslav erre a napra gondolt, de nem értett semmit, és olyan jólesett volna neki egy jó feketekávé, mert kábult volt és szédült. Aztán úgy érezte, hogy repül. Igen, szárnyai nőttek, nagyok voltak és fényesek, és ő kitárta őket. Vagy talán zuhant? De hiszen egyszerű ember ő, minek is gondolkodik ilyesmin. Pravoslav az órájára pillantott. Nem volt ott. Sem az óra, sem a keze. Na de semmi baj, hisz olyan jó ez a zuhanórepülés, és olyan szépen törnek meg itt a fények.

‍