Utóvéd. A zöldhajúak

 Andreea Bereneant: Egy napon visszatérünk I

‍

Pár lézengő ritter maradt csak, ennyi

a hőstörténet, újraírt mítoszok

szavatosságán elmélkedni nem ér

többé, az út a Himalája felé

nyitva áll, szedelőzködjünk hát lassan,

arcunkon másnapos borostával és

kialvatlanul, rázzuk fel a kidőlt

lányokat, hogy gyors fésülködés, tükör,

így is túl sokat tétováztunk eddig.

‍

Találkozunk majd hivatalok zsúfolt

előszobáiban, földesúri kegy

kitartottjaiként, múzeumokban

töröljük le a port a Dávidokról,

és szépek leszünk a tengerfenéken,

Nemo atlantiszi vendégeiként,

gyümölcsöstálak fölött, és konyakos

meggyet rágcsálva nyári udvarházak

hátsó traktusában:

ott mulat a törzs.

‍

Valamikor kétezernyolcvanötben,

avagy minden időszámítás előtt:

az emigrációs célponton s időn

még parázs viták dúlnak – de bárhogy is,

a zöld tincsekről megismerjük egymást.

‍

És mindenben igazunk van.

És semmiben nincs igazunk.

És visszajöttünk, és sosem utaztunk el.

És belegyaloglunk a tengerekbe.

A halászok csak mosolyognak rajtunk.

‍

Mert egyik történet sem az, amelyben

lennünk kéne: nem lehet eltalálni.

Mint múlt századi házibulik végén,

‍

hogy egyszeriben elhalkul a dallam,

bent félhomály, kint világosodik már,

és nem tudni, még futja-e egy körre,

csak állunk ott, és bámulunk zavartan.