Vállfa

Bánlaki Szőnyi István: Káin

(vázlat anyáról)
Ahogy felém nyújtja a fekete öltönnyel azt a vállfát anyám, látom ujján megvillanni az aranyat. Ahogy rám néz, abban a pillantásban benne van egész lénye, akarata, jelene és múltja, meg ezer irányba szétcikázó gondolatai, amelyek olyanok, akár napsütötte mezőn a csillogó hátú gyíkok. Indulás előtt vagyunk tizenöt perccel, és én persze tudom: nincs időnk szinte semmire, de mégis ki kell most tágítanom ezt a pillanatot, amint a vállfa elindul felém úgy nagyjából anyám csípőmagasságából, és én is elindítom a karomat, míg a szemébe nézek. Persze most mégis azt kell játszanom – bár az óra ketyeg –, hogy bebújok a bőre alá, és én ő vagyok, egy öregedő, ólmos bánattól kimondhatatlan súlyú nő, gesztenyebarnára festett hajjal, amely a töveknél újra és újra kivillantja a fehéret. Nincs idő, pedig mégis most kell megállni, engedni, hogy burjánozzon a belső monológ, amelyre szinte soha nem is figyelünk, de ha nagy ritkán mégis feléje fordulunk, akkor halljuk, hogy nem más, mint makogás, össze nem függő gondolatfoszlányok, vagy akár egy buta dallam lenyomata csupán, ami ott zakatol örökösen a háttérben. Kíváncsi volnék, mi zajlik anyám fejében, mi hajtja előre, miféle gondolatok, vagy csupán a génekbe kódolt kényszer, hogy elmerüljön az édes-keserű anyagban, átrendezze a tökéletlennek ítélt világot – közvetlen környezetét –, vagy mindezeknek finom álomporral elkevert egyvelege. Lényem legmélyéről sajnálom meg, ahogy rám néz álmatlanságtól beesett szemeivel, és nem tudom, mondja-e, vagy csak magamban hallom a szavakat visszhangzani, ahogy beszéddel próbálja palástolni napok óta tartó zavarát. Szó nélkül magamhoz kellene ölelnem, de zsigerből iszonyodom az érzelgősségtől, így csak gondolatban teszem meg, hiszen már csak az is megrémít, hogy elképzelem, magamévá teszem gondolatait, állapotát, regge­leit az elmúlt napokban. Szinte látom, ahogy lecsukott szemmel fekszik a szitáló szürkék árnyalatában; megérkezik, teljesen éber lesz lassan, és érzi, amint a mellébe zuhan a szorongás, az egyedül maradottság fojtogató, iszonyú tömbje. Egyszerre minden újra értelmetlen lesz, idegen és üres. Kinyitja a szemét, és sokáig csak néz a mennyezet irányába, de nem lát semmit. Ahogy a retinákon beömlik a fény, úgy válik újra súlyossá a test, úgy lopakodik vissza idegeibe, egész lényébe a kétségbeesés, a reménytelenség szorongató érzése. Meleg társak biztonságos tömege kellene, a jóleső elvegyülés önkívülete, a nem tudás hamuszínű fátyla. A ház visszavonhatatlanul üres, a falakon túl a reggel csillogó és részvétlen, autók haladnak el egykedvűen az ablak alatt. Emberek sietnek dolgaik után. Még kisebbnek, törékenyebbnek hat, ahogy meztelenre vetkőzik a gardróbban, hogy házi ruháiba bújjon. Az az érzése támad, hogy ő egy nemtelen lény, azzá változtatták az elmúlt napok történései. Olyan sima és homogén ott lent, mint a játékbabák. Kirázza a hideg. Összeszorítja a szemeit, és érzi, ahogy megtelnek könnyel.
Látom, amint tesz-vesz a félhomályban. A cselekvés gyógyszer, hiszen a figyelem a dolgokra irányul. A dolgokra, amelyek eltakarják az ürességet. Nem feltétlenül társunk fizikai hiányát, hiszen ez az ő esetében megszokott, mindennapos hiány, hanem azt az űrt, amelyben végleg eltűnt, amely örökre magába szippantotta. A felfoghatatlan ürességet. Miért rendezgeti szüntelenül a tárgyait, miért szervezi át újra meg újra a láthatót? Nem tudom. Nem beszél róla. Rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem is ismerem anyámat. Mint egy ismeretlen, furcsa lény rejtőzik kertjében virágai, kőedényei közt. Vagy ő maga a kert. Vigyázva lépkedek végig a pázsiton, nehogy megijesszem. Primulák rikítnak a verőfényben. Kőrózsák és levendulabokrok. Aztán zsurlók és mohák az elhagyottabbnak hitt szögletekben. Ő ott lakik közöttük, magához öleli őt ez a zöld, önmagáért burjánzó mindenség. Szinte szemrehányón néz rám – a betolakodóra –, ha néha betoppanok. Ahogy előbukkan ebből a lassú hömpölygésből, úgy kap ismét emberi színt: valahogyan kiszivárognak belőle a zöldek és a barnák, valahol elmarad mögötte a rothadástól émelygős föld szaga, és ahogy közeledik, kézen fog, mosolyog, úgy lesz ismét az anyám. Én, akár egy cserebogárlárva fekszem a laza földben mozdulatlanul, egy korhadó farönk alá rejtőzve. Anya itt van körülöttem. Mindenütt. Jelenléte átsegít a metamorfózisok iszonyatán.
Rossz nézni, ahogy lassan összeroskad, ahogy nem hiszi el még most sem, hogy kifogtak rajta az évek. Az a vállfa most elindul, és benne van ebben a pillanatban, ebben a keresetlen mozdulatban mindez. És az a kérdés is, hogy véget kell-e érni ennek a mozdulatnak. Hogy megállok-e lesütött szemmel a fekete öltönyös vállfával a kezemben, vagy lesz bátorságom szembefordulni, arccal állni a szélnek. Mint valaki, akiről már lepergett minden frusztráció, gátlás, minden ráaggatott semmiség, ami arra hivatott, hogy elrejtsen, s aki látja, hogy minden cél, minden cselekedet, minden vergődés mennyire hiábavaló és reménytelen. Mint akinek mindegy. Nővérem gyerekeire gondolok, akik azt hiszik, az élet örökké tart. Az ember élete a derekán a legreménytelenebb. Félúton a sötétségből a sötétségbe. Apám sem tudta elmondani, mire nézzek. Rezignált mosolyára gondolok, amint lerúgja sáros, csatakos cipőit, és elballag egy sörért a hűtőig, miközben beleborzol a hajamba. Az ő fénye is épp csak felvillant, mit sem láttam a világánál. Hiába is erőszakolt volna rám bármilyen irányt. Bár itt sem volt az idő nagy részében. Példaéletek vannak. Mikor oda érik a szem – lát. Ki értené meg a gyöngyvirágok aszkézisét ebben a visszafojtott színű alkonyatban? Ki értené meg anyámat, aki egy ködös hajnalon fogott minket a nővéremmel együtt, és húgommal a méhében elhagyta apámat? És mégis miért tartoztak össze mindig, minden körülmények között, miért érzem azt, hogy bár visszavonhatatlanul külön éltek attól a téli naptól kezdve, mégis egy örökös híd volt köztük, ami meghatározta, miképpen haladjanak át az életen. Egymás árnyékában. A fiatalságot jelenthették egymásnak, az egymásra bőkezűen szórt napfényt és időt, az elpazarolt jó éveket. A legszebb éveket. És most egy fejezet lezárul, kegyetlen és kemény a figyelmeztetés: eltelt az idő. Nincs lágy szövet, amely a végtelenségig ellenállna a változásnak.
A vállfa átér hozzám, anyám hosszan rám néz, mintha gondolataimban kutatna. Apám halott. Hallgatunk. Elrendezzük egymás nyakán a gallért, nyakkendőt, lecsipkedjük a ruhák hátáról, ujjáról az oda nem illő szöszöket. Indulunk. Kitárjuk az ajtót, szinte vakít a fény.
Fekete árnyékok mozognak az acélkék délutánban.