.svg)
Kézdivásárhelyre tartok, könyvbemutatózni, és eszembe jut, hogy Vince nem lesz ott(hon). Kissé elszontyolodom, mert milyen Vincevásárhely – Vince nélkül? Próbálom megfuttatni, mikor találkoztunk legutóbb, elég régóta, pedig kollégák vagyunk az Székelyföldben. Egyesek szerint az immár csak Székelyföld-szerűség, energiafűzekkel körülültetve, Bartók-évben. Persze a héten is telefonoztunk, sőt a lapszámegyeztető beszélgetést is lenyomtuk online (tíz perc az egész, igazából szavak nélkül is értjük egymást), de érzem, ez nem az igazi, az kellene, hogy leüljünk szemtől szemben, megigyunk valamit, vagy ne igyunk meg semmit, és csak beszélgessünk, komolyan is, heccelődve is, mert a jóbarát ott tud, ahol segít, ugye?! Az kellene, hogy megkérdezzem a Lövétei Laci és őáltala kifejlesztett székely-román nyelven, hogy cum simți, domnu mea?; hogy ő tettetett komolysággal azt válaszolja: asta estește frátye mea, és elmosolyodnánk, jelezve, hogy daește, ebben a manírban akár reggelig is tudnánk tolni, de minek, és nem azért, mert egy hatvanéves nem tol már reggelig (miért, valaki hatvanéves itt?; ha igen, azt hiszem, inkább én, mint ő). Inkább abbahagyjuk, ahogy annyi mindent már, de rezignáltság nélkül, mert nem kell annyira nyomni a gázat, a szákrámentumát; inkább kitalálunk újabb és újabb falvakat, városokat magunk köré, újabb édeskedveserdélyországokat, mértkönnyesateorcáddal, székelyfődért élvehalva, tudva tudván, hogy nem kell nekünk a más folyója (a magunkéval se tudunk mit kezdeni), csak a kárpátszentbércei, de azok nagyon, jobban, mint a betévő falat, mert a székely embernek is van lelke, akkor is, ha vargavásárhelyi, ha meg budapesti, akkor még inkább, még nagyobb nekie az ott, ott benn, s egyre csak feszít, tép szét mindent, úgy zakatol, jobban, mint a budapesti gyors, amelyik tizenkét órát jön Csíkországig, hogy az ember úgy érezze, már szakad ketté a dereka, ha kusettában utazik, akkor is, s hogy kínjában már arra gondol, hiába csörgedeznek azok a fájin hegyi patakok, s az ájer is lehet akármilyen tiszta, ha ő itt gebbed meg, csak úgy lepereg az élete, anélkül, hogy eljutna az első borvízforrásig.
De mit csinálj, ha nincs mit csinálj, jönni kell, újra és újra, és jön is, nem telik el három kopjafaavatásos, megmaradásos, nemzetsiratós hónap, hogy ne jőne, s amikor éppen nem jön, amikor Budapesten van, akkor csak a Duna TV-t nézi, az árvalányhajas, muskátlis ablakokat, székely harisnyában kasmatol fel-alá a lakásban, éjszakánként székely kapukkal álmodik. Ha étterembe menyen, erdélyi anyák könnyeit kéri, 52 fokos szilvapálinkából, az ételt pedig csakis saját bicskájával vágja fel. Igen, mert tudja, mit kíván a helytállás, a tisztesség, a becsület: csengőhangja a székely himnusz, laptopján a háttérkép a csíksomlyói kegytemplom.
Így, így építi fel újabb és újabb vargavárosait, és persze másként is, betoldva a maga életeit, a mindenféle időket, az ittenieket, az ottaniakat és az úton töltötteket is, igen, beépítve, bele hammerwurthi templomába, igen, beléje, annak, nekije. És mind így, és sokáig.
