(Vers, amelyben a földbe vert bot gyökeret ereszt)

Nincs különösebb okom arra, hogy fokozott

figyelemmel folyamatosan fürkésszem az

időt, magát mutatja e kurta játékszínen,

mint a földbe vert pásztorbot, a fokos árnyéka;

gyökeret ereszt, példa Áron botja, virágot

vet rajta a barack, a mandula, fölkúszik rá

a mézillatú akácvirág, mirha, mintha

világfára, girlandja leng, fogja tekintetem;

alatta üde patakok csobognak, csörgedeznek,

dalra fakasztanak feketerigót, széncinegét,

serény pacsirtát, csízt, tengelicét, sordélyt,

citromsármányt, kakukkoló harkályt,

cikkannak bennük kárászok, fürge halak,

s lomha rákok bújnak meg kő alatt;

árnyéka viharban megszabdalt ág-özön,

szivárvány színeiben villódzó szalag,

fekete ábránd, mélylila vér, tavasz-zöld

bujaság, koporsódeszka-szilánk…

benne fölvillan fény-árnyék játéka,

arcom, tetteim mezején elesett önmagam

Pilátus előtt, Simon vállán, Mária tekintetébe

sodortan, s elesve egyszer, kétszer, háromszor

is, félmeztelen testem védtelen tesped el rajta,

lefolyik, mint a folyondár,

dús derűje, angyali susogása, száraz lombzizegése,

ujjongó hangja s nyögdelése egyszerre ömlik szét a

tömött mindenségben és az üres semmiben,

mint Dali órája a kérlelhetetlen tárgyak között;

meg-megállok, megáll a felhúzatlan zsebóra,

a kifolyt elemek levében rozsdásodó karóra,

a mester nélkül maradt öreg toronyóra,

meg-megállok, gyönyörű combok, lihegő ajkak,

festékek felejtetik a halandóságot, az alfát és ómegát,

a számadást, ó, isteni időtlenség…

aztán meglódul az idő, az én időm,

a maga fontosságával mért emberöltőm,

sebesre vált, megmozdul az éhségtől hajtott ösztönállat

gyomra, amit kisajátítottam,

pontosabban, ami kisajátított engem is egy kornak,

együtt a többivel és mégis külön-külön,

gyorsan pótolni kell a kiesést, amikor állt az óra,

nehogy valamiről lemaradjak, mit sem törődve azzal, hogy

a szép és a rút, a jó és a rossz, a romlás és az örökké levés

káoszában nincs okom elcserélni éveimet…

nem is érkezett ajánlat, ígéret, amire…

‍