Matei Țigăreanu munkája
No items found.

Versek

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 06. (692.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
Matei Țigăreanu munkája
Matei Țigăreanu munkája

Matei Țigăreanu munkája




Egy város rendszere



mint kint felejtett száradó ruhák


áztam ezekben a képtelenné tett

városrészekben és néztem ahogy az épületek

fényei újra és újra tócsákba lépnek


rendszerbe gyűltek körém a mintái

a bomló anyagba a gyász csendje befejtett

névtelenül jártam mintha lehetnék bárki

és tudtam hogy csak felejteni felejtek


én vagyok én és a többi minden más

de itt minden sarkon egy jövő kihal

és a városrészeket már nem ismerem fel


a ruhákat pedig elviszi a vihar



Egyszer már



először bennem láttad a megrepedt

égitesteket eltűnni hajnalban

látens pusztulását valami halhatatlan-

nak és onnan tudod hogy megmentelek


hogy látod ezt az analóg exitálást

az idő horizontján a kéklő hamut

fényt a folyón tükröt megszitálást

és hogy a parton kavicsként remeg a múlt


mert látni fogod ahogy szűkülnek az évek

hogy mennyi ég van egyetlen ujjamban

amivel először ebbe a folyóba lépek

mibe veled egyszer már belefulladtam



Kikötők



csak a kikötők akartak látszani

a szélvédőn az az égő folpakk

a másik kezeddel a kormányt fogtad

se benzin se akarat nem volt már annyi


én a vizet akartam látni te

a partot mindketten más-más fényeket

de a kikötőknél nincs képlékenyebb

éreztük jó lenne kapaszkodni bármibe


fekete nadrágomra nyomtad a kezed

mikor talán épp látszani kezdett

felülről egy-egy kihülő négyzet


elképzelt fodrok egy láthatatlan tóban

hogy minden ami van csak átfutóban

mint kék felsődön a gyűrődések



Otthon



Házam lett, és illata éppen olyan,

mint reggel

a tiéd.

Alszik a kertben a körtefa.

Szundít a zaj puha szemmel.

A kiélt

éjszaka reszket a vasban.

Tompul a fénytelen, zagyva

állapot.

Itt nyugalom van. (Itt van nyugalom.)

Rád vagyok hagyva,

várhatok.


Két kar a házam, s mindegyik

első alkalom, pillanat

itt honos.

Rácsok az ujjak. Egy ablak rácsai,

mikben a pirkadat

otthonos:

tágul a fény, baktat a padlón,

s távoli hang csak a felhő.

Áztatom

önmagam ebben a csendben.

Zúgást látok a fekvő

házakon.


Ébred a kertünk. Díszei zengnek.

Szerte hevernek

az árnyak.

Már csak a szél puha dallama-ritmusa

dörgöli meg-meg

a fákat.

Ébredek. Állsz. E lakatlan létből jöttem

menteni:

s itt vagyok.

Otthon a két karod. Ébred a fűben

a pára: a reggeli

illatod.



Körbezárt



I.


(mint akit akaratlanul

ott hagytak valahol.)


máshogy már nem. csak így vagyok:

maguNKban.

mint a lyukban

a fény játéka. az eltitkolt csillagok.


nélküled eddig reszketve aludtam

mint itt hagyott

illatod

szelíd remegése a pamutban.


II.


mert te voltál a sötét, mibe léptem,

már hiszek a rendnek,

hallgat és renget.

minden rejtett a nyújtózó éjben.


csak árnyékok maradnak. a tárgyak mennek.

vagyok és mégsem,

mint a kis résben

ajkaink között a percnyi csendek.


(mint akire véletlenül

rátalálnak bárhol.)




Sára Gergely: 1993-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul magyar–média tanári szakon. Az írás mellett rappel, zenél, és slammel.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb