Versek

Amalia Crișan: Farkasgriff

Urbi et Orbit

Álltunk a szögletes alkonyatban,

két levetett, még divatos cipő,

Vans vagy Converse, már jól kitaposva,

de tiszta nadrággal még épphogy menő,

a város lélegzése egyre gyorsult,

tág pupillákkal hiperventillált,

mi álltunk a szűkös lámpafényben,

vártuk a buszt, a metrót, a halált,

divatosak voltunk, bár szakadtak,

fiatalok, de már nem annyira:

a város körülöttünk egyre forgott,

az ég vörös volt, aztán sötétlila,

szemünkben épült és pusztult a látvány,

toronydaru állt féllábon középen,

ahol egy másik időben a házak

villogtak egy tank torkolattüzében,

elment mellettünk egy csapat neonáci,

a nyomukban egy német szellemhadtest,

poszttraumás stressz, épp regrediál,

mondtad, ahogy zihált a meggyötört test,

én meg, hogy az ész álma szörnyeket szül,

és az ébredése itt csak egyre késik:

egy Alzheimer-kóros helyen élünk,

ami önmagára is alig emlékszik.

Aztán lassan leszállt közénk az éjjel,

és neoncsövek álltak ki belőle,

a köd kicsapódott a betonra,

és fénylett, mint a megégettek bőre,

mehettünk volna már, a napnak vége volt,

de nem tudtunk egymástól elszakadni,

beszéltünk mindenről össze-vissza,

főleg a városról, hogy el kéne hagyni,

fejünkre a forgalom hamut szórt,

mint egy bűnbánó ókori alak,

én meg magamnak játszottam egy filmet,

amiben végül megcsókoltalak:

Amszterdam vagy Berlin volt az a hely,

csak azt tudtam, a nyelvet nem beszélem,

mégis máshogy merül fel a kérdés,

hogy mit teszek miért, és miért nem –

kívülről persze még nem látszott semmi,

két srác áll egy lámpaoszlop mellett,

ebből még egy profi helyszínelő

se képes összerakni egy szerelmet:

rojtos volt a hátizsákod pántja,

mesélted, hogy egyszer estél vele,

nekem a nadrágom volt kidörzsölődve

ott, ahol feltépte a griptape felülete,

az arcunkon még alig voltak ráncok,

de azért voltak már rajtunk történetek,

zsákutcák, főutak, sikátorok,

amikben a másik eltévedhetett;

körülöttünk egyre több lámpa gyúlt,

de csak a sötétség lett egyre sűrűbb,

mi meg, hogy nehogy egymáshoz érjen,

a kezünket a zsebünkbe gyűrtük.

Végül megkérdeztem, hogy van-e rágód,

és úgy hangzott, mintha búcsúzkodnék,

mire kettőt a kezembe nyomtál,

azt hiszem, Orbit volt és világoskék,

két szögletes, fehér, felfújt téglalap,

épp mint a párnák egy duplaágyon,

így inkább gyorsan a számba vettem,

hogy ne kelljen néznem és ne fájjon,

aztán fel is szálltam az első buszra:

onnan láttam már, hogy te is rágózol,

de az ablakból, a süket utastérben

úgy látszott, hogy beszélsz, és nekem szól,

amíg a busz végre el nem indult,

te meg szintén, csak másik irányba.

Éreztem a számban szétfolyni a mentolt,

ahogy rád vetült a csenevész fák árnya.

Fekete

Pallag Zoltán „Noir” című kötetére

Viharvert férfi, túl sok érzelemmel.

A benzinkútnál egy feketét iszik.

Motorját túráztatja kint a reggel,

a pincér álmos. A csészét elviszik.

Ledobja cuccát az anyósülésre,

az autópálya várja. Zajos magány.

A visszapillantó tükörből nézve

elmúlt harmincöt, de még elég vagány.

A rádióban Tóth Krisztina serceg,

emlékdizőz egy messzi stúdióban:

végsősoron zsír minden úgy, ahogy van,

ma sem leszel már szép fájdalomherceg,

s a sebességkorlát a karodra festve:

te varrattad rá, hogy festina lente.

A bálnaszív

Az óceánról érkeznek a felhők,

és piszkosszürkék, mint egy parkolóház;

a legtöbbjük már komoly, régi felnőtt,

és azt várja, hogy végleg kifacsarják.

A parton most egy púpos bálna fekszik,

senki nem tudja, hogyan került oda;

épp a bal alsó állkapcsát hegesztik,

mert a mosolya most még túl ostoba.

De néhányan már így is beköltöztek,

a penthouse foglalt, a gyomor kiadó;

a bérlők nem túl jólöltözöttek,

de még szóba áll velük a Híradó:

„Bentről a tenger hangja altatódal,

és a bálnazsír remekül szigetel!

Vontathatnának ide még hajókkal

ennél többet is – a parton volna hely.”

A felhőket lassanként kiürítik.

„Esős tavasz lesz”, szól az egyik munkás.

Amíg zuhog, a gumikesztyűs nénik

szüneteltetik az ételosztást.

A hús már úgyis elfogyott a végén,

s a belső szerveket mindenki unja;

csak a szív dobog még a gépház mélyén:

meleg vizet pumpál az otthonokba.

Dunajcsik Mátyás: 1983-ban született Budapesten. Legutóbbi kötete: Balbec Beach – tizenhárom távoli történet (Libri, Budapest, 2012).

‍