.svg)
Ughy Levente: Alfa és omega
Utóhatás
Egy pehelysúlyú emlék
felkeresett nemrég,
megállt szívemen szépen,
körbejárta egészen,
s elszállt a télutóval,
zsongító, hűs utódal
magával vitte egy részem,
melyben se bűn, se szégyen
maradt belőlem ennyi:
lélekből leheletnyi,
a lét zsebében fecni,
nem tudok ellebegni.
Kijelentés
A barátnőm kijelentette, hogy az
én apám soha nem fog meghalni,
mert Istennél dolgozik, róla
prédikál minden vasárnap
délelőtt a templomban.
Ezért az Úr megkegyelmez neki
és talán a közvetlen
családtagjainak is...
Komolyan mondta, úgy beszélt
mint a felnőttek szoktak.
Hittem a legjobb barátnőmnek
s végtelen boldogság töltötte be
minden porcikám, hogy
halhatatlanság vár ránk.
(Nem fogunk unatkozni egy idő után?)
Este, lefekvéskor azonban kételyeim
támadtak és elfogott a szorongás,
hogy hátha mégsem...
valószerűtlenül ragyogott a hold
a gyűrött bársony augusztusi égen...
Temetés
Amikor apám temetni ment,
amolyan fekete hangulatba burkolózott,
szomorúsággal bélelt szemeiben
még több volt a szomorúság.
Kezébe vette bőröndszerű
fekete táskáját és sietős léptekkel
indult... én meg mindenfélére gondoltam,
színültig teltem szorongással
és magam előtt láttam apámat,
amint a koporsó előtt áll
és beszél... vajon miről beszélhet?
Aztán amikor haza jött, megnyugodtam,
hogy mégsem vitte őt magával a halott.
Ünnep is lehet a temetés,
zsoltárok szárnyán emelkedés...
szemfödél fátyla leng a szélben,
virágillattól részegülten
lelkem ingovány, süppedékeny...
Amikor apám temetni ment,
hosszan utána néztem,
ültem egy fehér hokedlin
a világba vetettségben...
Létkép
Valami furcsa
velemszületett idegenség,
a világgal való elegyedés
képtelensége,
valami félelem,valami rettegés,
valami cseppfolyós bizonytalanság,
az osztályterem padlójából áradó
erőteljes petróleumszag,
egy szál vérvörös szegfű
az ábécéskönyv tetején,
mosolyok, könnyek,
riadtan rebbenő szempár...
a papkisasszony bélyeg,
még sajog, már nem éget,
hűsen keringő álmok
pocakos hold körül,
várakozások, illúziók,
színes káprázatok,
elvárások, tények,
bújócskázó lényeg,
az első szenvedés,
melynek nyomai
még láthatatlan billogok
a homlokon, az arcon...
Eszembe jut…
Eszembe jut egy régi ősz,
fűhegyen a dér gyöngye,
súlytalanság, álmodozás,
csillag dermedő könnye.
Eszembe jut egy régi ősz,
az iskolapad s a tábla,
nyitott ablak, belengő szél,
s a csengőszó varázsa.
Eszembe jut egy régi ősz,
apám sötét palástja,
a fújtatós kis orgona,
s hitünk imbolygó lángja...
Eszembe jut egy régi ősz,
diófa árnya a kertben,
zsugorodik mi egykori,
elfér egy képkeretben.
Eszembe jut egy régi ősz,
s mi most is forrong benne,
könnyedén visz magával
a lélek végtelenje....
A virágoskert
A virágoskertben sokféle virág nyílt:
kisasszonypapucs, oroszlánszáj,
dália, rózsa, liliom, kardvirág...
Elvarázsolt tündérkisasszonyoknak
képzeltem őket, akik éjszakánként
gyönyörű lányokká változnak,
táncot lejtenek a kertben, az udvaron,
átsuhannak a falakon be a szobákba,
ahol alszunk és varázslatos dalokat
dúdolnak öröklétről, elmúlásról:
a kettő kölcsönös, titkos vonzalmáról...
Fohász
Uram, add, hogy megtaláljam
belső békém a kuszaságban,
a helyet, ahol önmagam lehetek,
s nem morzsolják szét a lelkemet,
az időt, melyben nyugodtan, bátran,
ráérősen a hallgatásban,
múlt-jelen-jövő hármashatárán
egyedül vagyok, mégsem árván,
az alázatot, mely mindig fölemel,
könnyűvé tesz együtt a teherrel,
a vágyat, a hitet, az akarást,
mely előre visz, nem oldalvást,
az erőt, hogy újrakezdjem
akkor is, ha megrekedtem,
a lépést, az utat, mely elvezet
a félelem nélküli élethez.
Uram, add, hogy megtaláljam
hiteles énem a kuszaságban.
