Versek

Ötezer

Ötezer méterrel a felszín alatt összeroppant

a nyomás, csak erre gondolok, közben meg-

gyújtok egy gyufát, a hátamra fordulok, nézem

a lángot. Az apámmal álmodtam az este. Saját

száján öklendezte fel a szerveit, higgadt remegés,

miközben a koponya összezúzza magát,

ha túl sok teher éri. Ez egy kifinomult

védőmechanizmus az egymást lassan elengedő

kötésekig. Mint egy oldalvást fordított képen,

a szélek enyhén összezárnak, vagy csak minden

túlexponálva. Mintha egyetlen szál gyufában

valaha is elfért volna a kimerevített idő.

Acél

Egy másik este láttam, ahogy az agyam

találkozik egy forró acéllappal, ami az idő

és tér ugyanazon pontján halad, mint én.

És azután már sosem mondhatom el

majd senkinek, hogy mennyire északról

jönnek azok az emberek, akik a fűvel benőtt

bunkerekben élnek.

Minden lent van, a föld mélyén, onnan

jól látom apám utolsó művét. Egy hátára

fordított testet, fekete szénszemekkel.

Bányászvárosból származott, akárcsak én.

Csak ő sosem tudta, hogy a megkövült testnek

saját láthatósága a legnagyobb csapda.

Nyolc

Volt egy nyolcemeletes ház a városban,

ahol már csak egyetlen család lakott.

Jól ismertem őket, fehér szemű

madarakat tartottak, és mindig elmondták,

melyik gomba ehető és melyik halálos.

Sokat gombásztunk akkortájt, a nyirkos

tenyeremet mindig a nadrágomba töröltem.

Ez a mozdulat azután mindig a fehér szemű

madarak vándorlására emlékeztetett, amikor

egy esős napon végül magára hagyták a várost.

A csend nem kiszámítható, de van egy pont,

amikor már hiszek a boldogságnak. Apámmal

együtt néztük a ház lerombolását, az emeletek

csupaszságát, mint egy koronát. A törmeléket

gúlákba gyűjtötték, meg fekete tócsákba

a szennyes vizet. Végig éreztem a leomló falak

remegését a térdemben, de nem szóltam, csak

erősen megszorítottam apám kezét.

László Liza 1997-ben született Budapesten. Egerben és Salgótarjánban nőtt fel, most Szegeden él, a SZTE BTK magyar szakos hallgatója.

‍