Versek

Kett Groza János: Félresikerült elmélkedés

Unokatestvér

Tíz év után látom újra.

Az idő közöttünk foltokkal tarkított,

elhanyagolt ablaküveg.

Bort szopogatunk, félrenézünk.

Félóránként rágyújtunk: túlmozog

bennünk a szorongás.

A fölöttünk tornyosuló fákra pillantok:

az ágak végén felsír és

csöndben kirügyezik az idő.

Névjegyzék

A Nyugatiban ácsorgunk apámékkal;

hazafelé indulnánk, de a slusszkulcs

úgy szorul a zárba, mintha bordák közé.

Órákig hallgatom tanácstalanul

a hátizsákomban ficánkoló emlékeket

meg anyámat, hogy ő hazamegy busszal,

nem fog apám hülyesége miatt itt

éjszakázni. Apám a névjegyzéket görgeti;

már pár éve a csonkában élünk,

de ő csak görget: ez szabin van, ez elfoglalt,

ez nem jönne el idáig, ez vissza se köszönt,

ez múltkor a közértben románozott minket;

és este lesz, és reggel lesz, és görget azóta is,

keresve egy szétesett otthon szétszéledt

nyomait.

Sajtos-tejfölös

kétezerkettő júliusában valahol a révfülöpi

strandon ücsörgök.

anyámék nemrég szöktek át velem

a határon.

ekkor még boldogok.

ekkor még naponta szeretkeznek.

fürdés után apám egy sajtos-tejfölös

lángost rak elém.

kicsit nehezen boldogulok vele:

sokáig megmaradtak a tejfogaim;

ekkor meg egyszerre távozott az összes.

a parton olaj, izzadtság, importált naptej szaga és németek krákogása terjeng.

új otthon illatát verik vissza a platánok.

mire végzek pofaszakállt sző körém a tejföl.

tizenöt évig próbálom valahogy letörölni,

hogy aztán most újra ide keveredjek.

a képből, amit valahogy kiloptam

a gyerekkoromból,

hogy aztán évekig a mellzsebemben

rejtegessem,

nem sok maradt.

a wc-t pár éve felújították;

csak a levendulás légfrissítő konzerválódott a csempék repedéseiben.

német szót sem vernek vissza a platánok.

(aki megteheti, már az Adrián nyaral.)

a víz a sziklákat harapdálja.

én az ajkam ürességét: a megsavanyodott

tej kinőtt repedései.

az órámra pillantok.

a strand mögött felzúg a budapesti gyors.

indulni kéne.

Szekérzörej

besüvít a december Ádámék ablakán

ide menekültél hogy a többiek ne

fürdessenek meg a frissen hullott télben

végre vissza mertél szólni

hogy anyátok a román

vagy valami hasonlót

ezen agyalsz miközben belépsz

a gimnázium ajtaján

csöndben szorongsz a félhetesnyi

zsúfoltságban

akár egy elgurult bőrlabda

görnyedsz a Tibiék buliján

azon az elsőn amire végre meghívtak

s hogy ne embriópózban vegetálj

megiszol mindent amit az asztalon találsz

és csak akkor esel össze

mikor kimennél a pince mögé vizelni

aztán rádzuhan a hajnal

és öltönyben állsz az érettségiddel

a kezedben

kinyitod valahol Budapesten és

arról olvasol

hogy egyetemista vagy

és Dunakesziben ébredsz valahol

iratok nélkül

ahova nem tudod hogy kerültél

elvergődsz egy buszhoz

és a sofőrtől próbálsz érdeklődni

melyik utcából indul az expressz

önmagadhoz

de ő némán a városba visz

ahol Ady Endrének képzeled magad

aki Lédát bassza egy párizsi lokál

mosdójában

pedig valójában kollégiumokba szökve

dugsz zsidó lányokat

forgatod kezeid közt az életed

mint egy frissen kapott játékot

gyerek vagy még mindig

gügyögsz a semmibe

az idő meg csak robog előre

és húz maga után

mint Hektórt Akhilleusz

és csak reméled

hogy mikor végre megáll

marad mit visszacsempészni a kezdetekhez

abba a pentelei erdőbe

ahol először gondoltál arra

milyen szépek ősszel a fák

Fogak

egyik este meglestem apámat

a tükör előtt figyelte magát

arcán ráncok kerítése

haját fonni kezdte a fakulás

a fogait nézegette

– pontosabban

ami a fogaiból megmaradt

– még alig múlt ötven

de már alig feketéllett pár az ajka alatt

nagyanyám később azt mondta

a gének meg a cigaretta

nagyapámmal is ez volt mielőtt elnyelte

a rák

apám a tükör előtt figyeli magát

apám szájából hullanak az évek

dörzsölni kezdi a maradékot

legyenek újra fehérek

rázkódik és arcán

végigcsorog a semmi

apám foga fekete rózsa

nem tud kifehéredni

imádkoztam hogy másnapra az egészet

elfelejtsem

akkor gondoltam először arra

hogy el kell majd temetnem

Elégia

Reggel tíz.

Fejfájással a hátán talál ránk a másnap.

Már rég megtanultam, hogy

nem tesz jót nekem a sör,

mégis mindig ide kerülök.

Csináljak rántottát?, kérded

igen, válaszolom, úgyis régen reggeliztem

meleget.

Arról már hallgatok,

milyen régen reggeliztem utoljára

bármit is.

Sercegni kezd az olaj,

ébredezik a csönd.

Szalonnát is raksz bele,

mint apám.

Reggel tíz.

Apa a konyhában serceg.

Ha anya dolgozik, mindig ő főz valamit.

Többnyire rántottát.

Lényegében csak azt tud,

de erre az egyre nagyon büszke.

Már ébredezünk, mikor bejön.

Ekkor még közös a szobám öcsémmel.

A konyha zsong a napfénytől.

Apa bekapcsolja a rádiót;

motyog valamit.

Az SZDSZ-t szidja, azt hiszem.

Kint könnyfakasztóan kék az ég.

A villáért nyúlok:

szúrja a kezem a hideg,

ahogy felveszem a gumit az ágy mellől.

Elviszem kidobni, mielőtt kínos lenne.

A szemetes a kagyló alatt,

kiáltod.

Kicsit olyan lesz a kezem, ahogy megfogom.

Kézmosás helyett a nadrágomba törlöm,

és anyámra gondolok, hogy vajon mit szólna ehhez.

Aztán az asztalhoz ülök, ahol tömni

kezdem magamba a rántottát,

amit apám helyett te főztél,

és közben beszélni kezdek neked valamit

a felnőttéválásról.

Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Budapesten él, az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Prózát, kritikát, de legfőképp verset ír.

‍