Versek

‍

csendélet

hullámokban másfél, majd két percenkét

száll fel egy újabb repülő. minden harmadik

kiszuperált fapados. árnyak vonulnak, nyikorog

az ég, süllyed egy fémvázas kempingszék

a homokos parton.

partra vetett testek bikinis strandon.

kifut a tenger, lesodorja a textilt. a szék

rozsdázni kezd, fehér csík marad, ahogy

elhúznak a repülők.

bronzolaj

az öreg fószerek szalmakalapban,

kvarcórával a karjukon és nem veszik

le a kockás térdnadrágot, de bokáig

állnak a tengerben. karba tett kézzel

néznek a fiatal monokinikre, fürkészve a jövőt.

mellek, repülők, életek lebegő ereszkedését.

ragyogó nyári napjaink iszkolását, nyurguló

árnyékait a napernyőknek.

az öreg fószerek kvarcórával a karjukon

percre pontosan látják, melyik kartempóban

fullad ki majd az ifjúság, melyikben a házastársi

hűség. hol szakadnak vagy térnek vissza a kötelékek

megtartó zsibbadásába a viharvertek. ismerik

a kamaszok jégveréses, kötelező útját. vaskosra

nevelt törzs, árnyas lombozat gyümölcseinek

leválását, amihez többé már nem szólhatnak

ők sem. a munka elvégeztetett, az enyém

már az övé, a bárkié, az önmagáé.

az öreg fószerek csak állnak bokáig egy kockás

térdnadrágban és kvarcórájukra pillantanak,

fényesen aszódnak a napban. és mérik a napvédő

kenőcsök felszívódásának idejét. lesik az ifjú húsok

ruganyosságát, izmok feszülését, eközben ők

múlhatatlanul csak ragyognak, meg ragyognak.

‍