Versek

‍

Fagyal

(Ligustr)

Amióta a szennyvíztisztító telepen lakom,

csak azért mozdulok ki, hogy megnyessem a fagyalt.

– A kezedre csapok – mondta apám –, majdnem

levágtad az ujjad. – A gyantától ragacsos kerti olló

az ő markában engedelmes és csöndes, mint anyám,

apámhoz sokkal jobban illik. Hány alkalommal

kaptam már a kezemre, mert megérintettem, megfogtam,

vagy a számhoz nyomtam? Hányszor kellett

visszajönnöm, bocsánatot kérnem? Amióta

a szennyvíztisztító telepen lakom, a tenyerem

csupa gyanta. – Ha végeztél, tedd vissza a helyére

– szól rám anyám.

Háromszor megkérdeztem ennek a növénynek a nevét.

Nézőpontok

(Perspektywy)

Egy nyílt törésről és magas ablakról

kinek jutnak eszébe rögtön egy seb szélei, törött ágak

és egy szabadon hulló test? Vagy szebben:

ki végzett magával? December elsején

bámultam a vizet, forgattam a számban

az utolsó érmét, és a látómezőmben

nem volt olyan oldal, ahová futhattam volna.

Lapult a zsebemben egy kupak és egy öngyújtó,

kurvára sajnáltam, hogy nem jöttetek, srácok.

Hogyan hallgassak erről idegenek között?

Hogyan kopogtassak az ablakon a meneküléshez?

Akkor, a Visztulánál, tudtam – muszáj léteznie

módszernek (ahogy egy ágból íj), hatékony megoldásnak,

mint a fokhagyma. Tippelj: ki választotta a halált,

és kiét – a húgáét?

Lengyelország

(Polska)

Állva egy menetben, melyben kiabálnak

és ugrálnak, mellbimbókról álmodoztam,

de erről ne beszéljünk. A vízhez

tartó menetben állva egy elázott

Snickers csokira ittam egy kávét. Bokámat

a tó piszkában hűsítve, szorgosan

jegyzeteltem egy törött golyóstollal. A halak

víz alatti menetében úszva a munkára

gondoltam és a hazám ösztönzésére. Várva a háborút,

mely egy másik menettel majd kitör, megment az értelem,

akár egy életvezetési tanácsadó mosolya. Kortyolva

egy idegen menet vizét, kiabálnak és ugrálnak,

egy üres lapot tartok.

Első himnusz

(Hymn pierwszy)

Ez a félelem – egy kis pók

a fül mögött, amit véletlenül lenyelek, miközben kiejtem

volt barátnőim neveit, mintha azt mondanám, háború,

figyel engem a szoba sarkából, hálóját szövi.

Figyeli a legyet a markomban, szőrét fésüli.

Ez a félelem, amit a zsebemben hordok,

könnyű, mint egy kavics – mint egy olcsó étteremben a főétel

(amit más fizet helyettem),

kavicsszemmel figyel engem, éhséget sző.

A torkomat nézi (mintha egy folyót), szőrét fésüli.

És ez a félelem – egy kis pók a gyomorban,

már mindig bennem fogja szőni

a gyöngédséget, akár egy makacs térdbetegséget

és a kék foltokat annak a vállán, akit nem feledek,

akinek úgy ejtem ki a nevét, mintha azt mondanám, háború.

ZSILLE GÁBOR fordítása

‍