Versek

‍

Lesz egy gangunk

Tíz év múlva ülünk majd

egymás mellett egy körfolyosós gangon.

Így képzelem.

A Dagadt Szuka lemezeit hallgatjuk, és bólogatunk,

hogy mennyire igaza van, hogy mindenki a saját gangján söprögessen,

meg énekeljen, amíg át nem csap csendháborításba,

még ha mi ilyenre akkor már nem leszünk képesek,

mert bepunnyadunk, olvasunk, színházba járunk néhanap,

lesz bérletünk, félemeleti páholyba,

a jobb oldalon, és ugyanúgy könyöklünk le,

mint ahogy otthon támaszkodunk, a kis padunkról a korlátnak,

miközben fontos és fontosnak látszó dolgokról beszélgetünk,

és talán a dohányzásra is rászokunk,

de biztosan viszünk ki magunkkal vörösbort

(én biztosan akkor is csak villányit iszom majd).

Ha nyáron összezördülünk, kifekszem a padra olvasni,

és hallgatom a nyitott ablakon, hogy dudogsz,

majd kijössz dohányozni, én még mindig nem szólok hozzád,

és így megy ez majd egész délután, aztán este hozod a kiégetett plédet,

leülsz mellém, betakarsz,

és együtt nézzük a társasház mozgásait,

aztán a szúnyogok és a hideg elől bemegyünk végül,

és a gázon megmelegítjük az ebéd maradékát.

Hordalék

Az alattunk folyó patak majd a Fekete-tengerbe ömlik,

és magával viszi a várfalakat, az almafákat és az embereket,

akik a hídról nézve visszatükröződnek.

Beránt minket a partról,

a pillanatot, amikor leültünk ide,

és majd azt is, amikor felállunk,

és azt fogja gondolni,

milyen boldogok vagyunk ebben a párezres kisvárosban,

amit kettészel, de nem oszt fel mégsem.

Magával viszi a nyári párát,

a szúnyogok hangját és a száraz fű illatát,

a várfal melletti, kiégetett, kockás pokrócot,

kétezertizennyolc nyarának derekát,

a mosolyodat, ahogy megnyalod a szád szélét,

és a nyugtalan körbenézéseidet,

a titkainkat, amiket nem tudunk előle eltakarni.

Egy pillanatra benntartjuk a levegőt,

majd elsuttogjuk neki a legrejtettebbeket,

hogy majd a Duna-deltánál

találkozzanak más messzi várfalakkal és almafákkal,

és mint a többi hordalék,

lerakódjanak a tenger mélyén.

Avató

Az első saját lakásomba

beköltözéskor felcsöngetett.

Azt mondta, tudta, hogy jó ember költözik majd be,

mert neki a reggeli zacc megmondta,

és én költöztem be, és a zacc sohasem hazudik,

tehát jó ember vagyok,

még ha a felelősséget csak így rám erőltetni,

ismeretlenül és megkérdőjelezhetetlenül,

az első saját lakásomban mégsem illendő,

én mégis igyekszem jó ember lenni,

pedig a bögrét már rég elmosták,

a sámánasszony meghalt,

238 kilométerre költöztem,

és nem is igazán értem,

mit jelent a jóság, csak valami helyhez kötött

sejtéseim vannak

és a letehetetlen szorongásom,

hogy mi van, ha a zacc mégis tévedett,

de a lefolyóból már nem tudja megmutatni.

Az ész szabad működésének korlátoltsága

Több ideig gondolok rád,

mint amennyit nyilvános mellékhelyiségekben

kézmosással töltök, miközben a mögöttem

érkező és távozó ismeretleneket nézem a tükörben.

Többször gondolok rád,

mint ahányszor a vizes kezemet kéztörlő hiányában

és a szárító használhatatlansága miatt

a pólómba vagy a nadrágomba törlöm.

Azt szeretném, hogy ha jössz velem szemben

a Belvárosi-híd gyalogossávjában,

akkor ne nézzünk egymásra,

ahogy a szembejövő emberek sem teszik.

Nézzük a lefolyó víztömeget,

vagy csak rohanjunk el egymás mellett

a város két külön részébe tartva,

ahogy a szembejövő emberek.

Bármilyen ellenérzés nélkül,

de fizikailag is válasszon el minket a folyó.

Veszprémi Szilveszter 1997-ben született Pécsett, jelenleg Szegeden él. Egyetemi hallgató, verseket ír, slam poetryt ad elő, blogol.

‍