Versek

Erdőtűz

Egy cigi meggyújt egy másikat,

és végigszalad gerinceden.

Tizenkét óra egy percben,

ez a sör nem más, mint a tegnapi.

Itt már én sem vagyok az, aki voltam,

és a tárgyak is eltávolodtak egymástól.

Szorzótáblád vagyok én.

Felemelkedtem a mellkasodból,

mint a füst erdőtűz idején,

x hónap még x-ebb napján.

X, nekem elhiheted.

Volt idő, amikor mindez

egyetlen mag volt

egy eltévedt magvető kezében.

Az egyenlet kitárja szárnyait

X palota X termében,

időszámításunk előtt, ami után

a pohárnok elejti poharát.

Ének

Amióta reggelente tükörbe nézek,

egyre egészségesebb vagyok

a túloldalon. Ideát

állandóan foglalkoztat,

hogyan lehetne enyém,

ami ott van. Rosszul alszom.

Egyre jobb bőrben vannak

illúzióim, már csak félember

vagyok. A titkot keresem,

ami feltárja az utat

a Xanax-táskás, szürke

szememtől a tökéletes

csillogásig: kék, zöld, barna,

mint egy halálos,

megdicsőült mandala.

Örvénysűrű, amiben elvesztem.

De egyebek már nem igazán

érintenek meg. Egyre

átlátszóbb ez az én világom,

amiben zsugorodom

az Űrnek Angyala előtt.

Már alig bírom elvonszolni

magam az ágytól a tükörig,

hogy rázhasson a hideg és dadogjak

tökéletes szépségem előtt.

Ez az egyetlen valódi pillanat,

ami megbénít, és lassan

teljesen felemészt. Neki élek.

Az a gyanúm, hogy ő már hamarabb

elkezdődött. Bízom benne,

hogy amikor eljön a tél,

és már nem tudok kimászni

egy sötét hajnalon az ágyból,

megszólíthatom, és meghallom

az elesettek hívását. Nagy volt

dicsősége a régieknek. Én,

erőm teljében, megemlékezem

Róla. Lámpással a kezemben

ágyához lépek, és felemelem

őt esendőségében,

hogy elvezessem a helyre,

amit előkészítettem számára

Tamarínban. Az ő nyugalmától

számolandó felelősségem

öntudatra ébredése,

és majdani romlásom kezdete.

Robinzonád

Semmiféle lábnyomom nincs.

Délben sebzett vad vagyok,

éber – éjjel is. Naptárazik

a kihunyó öntudat.

Mindennel számolni,

amivel nem lehet,

csak önmagával nem,

elenyésző alakulat.

A tengerből nem az idő ugat.

A tenger elfeledkezett rólam,

az én apám, az én anyám,

ha csendes, ha őrjöng.

Már rég meg kellett volna fordulnom,

hogy, mint Orpheusz, elrontsam,

de ezek tökéletes körök.

Lakatlan,

és soha nem ugyanolyan.

Soha nem akartam étkezni

félistenek között a csillagokban.

Apálysíkság

„vinnélek át a mély vizen”

KAF

Kétéltűek vagyunk mind.

Csúszunk-mászunk a vállakon,

a fákon, az égen, a homokban.

A legmélyén, a lyukban,

és hajótörő korallokban.

Aki elrejtőzik a sötétségben,

a sűrűség kiveti azt onnan.

Aki felfedi magát a délutáni fényben,

homályba vész az egy másik délutánban.

Kétéltűek vagyunk, és polgárháború van.

Levágott fejek a mezőn,

alvó szegek, jéghideg kagylószilánkok,

lehántott bőr, elcsúszott szappan.

Nincs mentség a láthatóban.

Az előretörő mozdulat,

a kérdő, visszahúzódó szólam,

a Hold, tükörtakarója a Napnak.

A leleplezett szobor lóra pattan,

és nem tér vissza szülőhelyére.

A kárókatona szeme mozdulatlan,

egy hal sem marad rejtve előtte.

Kétéltű vagyok, hatórás váltásban.

A gyermeket felvittem a sziklára,

és neki mindent megmutattam.

Innen jössz, fiam, és ide mész vissza.

Ezen kívül nincs más alternatíva.

Bardo Madin – maga sem emlékszik, mikor is született. Tanulmányait Tama­rín­ban végezte, vagy csak jelenleg él ott.

‍