.svg)
1. Benéz a havas
vers (Reményik Sándor, 1922) és visszhangvers (2023)
Benéz a havas kéken Kolozsvárra,
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.
Benéz a havas délben Kolozsvárra,
A Szamos mellett keres egy csehót.
Nincs már ott se horgony, se dalárda,
Duhaj tengerészek, vércséi a nyárnak,
Atlantiszon innen, a Dunán túl járnak.
Ki koccint velem a bemozduló tájra?
Benéz a havas kéken Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó,
A Szamos, ez a megfordított Léthe…
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Benéz a havas, éppen Kolozsvárra,
Megállna kicsit, de nincsen parkoló.
Szembehorgad vele a Szamos,
Mit néki irány, gravitáció!
A Szamos nem megy soha lépre,
Ezer éven át léphetsz a vizébe,
Ha kétszer ugyanoda sohasem.
Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamos-parton.
S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!
A folyó hátán hajók a hegyek,
A dekken hazajáró tengerészek,
Budai, dajcs, ámerikás, vallon,
Hevíti a nap a szélrózsás arcokat...
A kék havas lecövekel a parton.
Ez nem elég, hogy idehaza tartson.
2. A marosszentimrei templomban
vers (Jékely Zoltán, 1937) és visszhangvers (2023)
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Isten portája, mint a patyolat.
Örs nógatja Erzsit, Erzsi Iont.
A szemekben hal, a halban patak:
óvjuk verejtékkel a szent ikont.
Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
Hőség, tömeg. Ez a gyülekezet?
A buszsofőr kint szotyolát harap.
Énekelünk itt a semmi helyett:
honi turisták hada jól mulat.
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
A templomkertben, sörsátrak alatt
megered a sok nyelv, díszmagyarul!
Bogrács mögött (zöld kötényben) a pap:
ízlett-e, no, hát vegyen még az úr!
Így énekelünk mi, pár megmaradt,
– azt bünteti, akit szeret az Úr –
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
Így áradozunk mi, sok megmaradt:
ki ellenünk, ha... hol is van az Úr?!
Hív a harang, a kerítésen túl,
az izzó hagymakupola alatt.
