.svg)
A helyszín egy szalon a Francia Forradalom előtt, vagy egy bunker a harmadik világháború után. Ahogy tetszik, de nem teljesen. Egyszerre vagyunk múltban és jövőben, és bárminemű kísérletünk arra nézve, hogy a kettőt elválasszuk, eleve kudarcra van ítélve. Idő és tér nem elválasztható, nem behatárolható, elveszíti a cselekményt keretező funkcióit. De miféle cselekményt?
Mert cselekmény nincs, csak a játék van. A játék, ahol minden egyszerre ismerős és ismeretlen. De ennek a játéknak is csak a mozzanatai vannak – a görcsök, a féltékenység, a testiség, a nemek játszmáinak kiteregetése, összezavarása. Hatalmi és nyelvi játszmák oszcillálnak egyik végletből a másikba. A Francia Forradalom előtt és a harmadik világháború után – átmenet nincs a régi, fényűző világ romlottsága és a végső pusztulás nyomorai között. Se felvilágosodás, se ipari forradalom. Semmi nagy, világmegváltó tanulság, semmi belső vagy külső fejlődés, semmi, ami felmenthetne. Heiner Müller Veszedelmes viszonyok-adaptációja csupán az interpretáció szabadságát adja meg. De nem ad kapaszkodókat.
Talán pont emiatt van az, hogy a Laclos levélregényét újragondoló Kvartett, ez a posztdramatikus, tisztogatás és túlburjánzás között egyensúlyozó, nyelvi és szerelmi játszma a német író-rendező egyik legtöbbet színpadra állított darabja. A tömör, olykor szinte giccsbe hajló nyelv- és képalkotás nagy kihívást jelent rendezőnek, színésznek és nézőnek egyaránt. Ma pedig, a folyamatos újraértelmezések, újradefiniálások homályában, az azonnaliság és avulás követhetetlen forgatagában, illetve az általános és személyes szempontok kavarodásában talán még nehezebb megragadni valamit ebből a keretnélküliségből úgy, hogy az ne váljon érdektelenné és felszínessé.
Horváth Hunor, a nagyszebeni Radu Stanca Színház német részlegének igazgatója még a pandémia előtt vágott neki ennek a feladatnak, a bemutató azonban 2021 őszéig késett a korlátozások miatt. Az eredmény valami olyan intenzív, visszafogottságában is erős dinamikájú produktum, ami az első perctől az utolsóig magával sodorja a nézőt.
A Kvartettnek két szereplője van, a Veszedelmes viszonyok jól ismert, kétes erkölcsű hősei, Merteuil és Valmont. Müllernél már meg van tisztítva nevük a regénybeli rangjuktól is, nem szólítják egymást márkinőnek vagy vikomtnak, amivel megint csak az időtlen, vagy inkább: időn kívüli voltukat helyezi előtérbe a szerző. Ebben az időnkívüliségben ez a két szereplő találkozik, és még egyszer eljátsszák hatalmi és szerelmi játszmáikat, egymás- és áldozataik szerepét is felvéve, mintegy tükröt tartva egymásnak és saját maguknak. A nemek, a hátsó szándékok és nyelvek összezavarása ez, egy bábeli torony oltárán, ami még nem épült fel, miközben már csak a romok maradtak belőle.
Horváth ezt tovább viszi, itt valóban látunk egy kvartettet: egy fiatalabb és egy idősebb Merteuilt, valamint egy fiatalabb és egy idősebb Valmontot. A négy színész szinte egymásnak adogatják a mondatokat és a mozgást, mint egy kártyapartin. Ahol az egyik abbahagyja, ott folytatja a másik, vagy egyszerre, egymást kiegészítve játszanak, és mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem akad el vagy fárad ki a játék és a dinamika a színpadon. Ráadásul végig történik valami a háttérben is, a kivetítőn is, az előadás fontos része a kézikamera, ahogy a székek, a ruhák, a tükrök is azok, a díszlet egyetlen darabja sem marad kihasználatlanul. Úgy, hogy közben nem látunk be mindenhova.
A Golicza Előd által tervezett díszlet úgy osztja fel a színpadot, hogy a néző előtt folyton felsejlik, mi történik a háttérben, a kulisszák mögött. Egyszerre tapasztaljuk meg az öltözők intimitását, az átváltozások és az ármánykodások titokzatosságát – a szalont; és a brutális, szürke előtér, a játszmák színterének hidegségét és nyomorát – a bunkert. A folyamatos szerepváltások, a kézikamera és a tükrök alkalmazása lehetetlenné teszi, hogy teljesen elválasztódjon e két tér. Mindez a remek színészi játéknak is köszönhetően olykor azt a furcsa és kellemetlen érzést kelti bennünk, hogy az áldozati kiszolgáltatottság és a nárcisztikus szadizmus energiái egyesülnek előttünk. A saját és környezetünk nyomorúságával szembesülünk a színpadon, de nem tudjuk elhelyezni sehol. Nincsenek következtetéseink, amiket levonhatnánk, csak az érzések és érzékek labirintusában tévedünk el, ha lehet, még jobban. Annyira idegenek a szereplők, amennyire magunk számára is idegenek vagyunk. És annyira ismerősek.
Boldizsár Emőke elevenebb, pajkosabb Merteuilje izgalmasan egészíti ki Török Olga hidegebb, görcsösebb Merteuiljét, és fordítva, miközben egy pillanatig sem válik kétségessé kettőjük azonossága. Hasonlókat mondhatunk el Benedikt Haefner és Daniel Plier Valmontjáról is. Annál izgalmasabb, amikor ez a két páros elkezd egymással is összekavarodni a színpadon, váltogatva a szerepeket, és egyesülve bennük. Eltűnnek a nemek, és eltűnik a történet maga, mégis minden mondat, minden mozdulat a helyére kerül. És ebben a fúzióban csakúgy sziszeg a szexuális és egzisztenciális feszültség a különböző pólusok között.
Horváth behoz egy ötödik szereplőt, aki maga Heiner Müller, a narrátor (Yannick Becker). Ám ennek a narrátornak nem célja keretet adni a történetnek – láthatóan ő is saját történetének válik ügyetlen áldozatává, olyannyira, hogy egy adott ponton elnézést is kér a közönségtől. Keret nincs, epizódok vannak, és rajtunk, nézőkön múlik, hogy hova helyezzük el őket. Kérdések vannak, és ezek a kérdések egyszerre nagyon személyesek és megfoghatatlanul általánosak. Viszonyok vannak, és soha nem lehet tisztázni őket.
Az előadás Nena 1983-as világslágerével, a 99 luftballons című dallal nyit. Ez a dal egyszerű játékból indul, majd a nyelvi, asszociatív játék dramaturgiai íve időt és teret áthidalva vezet a dal végére, ahol már egyfajta apokalipszis jelenik meg előttünk. Az egész csak egy játék, de ez a fajta játék nem foglalható történeti keretek közé, akkor sem, ha halálos.
Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház. Heiner Müller: Kvartett. Rendező: Horváth Hunor. Szereplők: Yannick Becker, Boldizsár Emőke, Benedikt Haefner, Daniel Plier, Török Olga. Díszlet: Golicza Előd. Jelmezek: Andreea Săndulescu. Dramaturg: Genia Enzelberger. Zene: Bocsárdi Magor, Kónya-Ütő Bence. Videó: Rancz András. Felirat: Eva Frățilă. Rendezőasszisztens: Paula Breuer.
