Vigyázz, melyik vonatra szállsz!

1936-tól Duke Ellington, az egyik legnagyobb hatású amerikai jazzkomponista, zongorista és zenekar-alapító átmenetileg kisebb kombókkal – hat-kilenc zenésszel – cserélte fel korábbi big bandjeit. A swing-korszakot feledhetetlenné tevő szerzeményei és feldolgozásai között számos olyan akadt ekkoriban, amelyek kifejezetten egyes előadók promoválását szolgálták: a Johnny Hedgesét (Jeep’s Blues), a Lawrence Brownét (Yearning for Love) vagy a Barney Bigardét (Clarinet Lament). Ellingtonnak ezekben az esztendőkben a William Morris ügynökséggel volt szerződése. „Jóvoltukból” 1937-ben rögzítették hanglemezre a korszakos jelentőségű Caravant. S közben egyre ismertebb név lett a Pittsburghben élő, fiatal William (Billy) Thomas Strayhorné. A szelíd modoráról „Édesborsó” ragadványnevet kapott Strayhorn hamarosan az Ellington-szervezet létfontosságú tagjává vált.

Az épp száztíz éve született Billy Strayhorn 1939-ben döntött úgy, hogy elfogadja a tiszteletre méltó Duke meghívását, és egy időre New Yorkba költözik. A praktikus gondolkodású Ellington az utat előkészítő levelezés végén útbaigazítást – meg egy igen tisztességes összeget is – küldött Édesborsónak, aki nem volt kifejezetten ismerős a nyüzsgő megapolisban, sőt némileg riadozott annak harsogásától és tempójától. Ellington útbaigazítása így kezdődött: Amikor megérkezel, szállj fel az A vonatra! (Az akkoriban újnak számító A vonatok Kelet-­Brook­lynból indultak az 1936-ban megnyílt Fulton Street vonalon, majd Harlembe és Észak-Manhattanbe közlekedtek tovább az 1932-ben avatott manhattani Eighth Avenue vonalon.)

Még ebben az évben, 1939-ben született meg az Ellington-üzenet kezdő szavait őrző Take the A Train, a Billy Strayhorn által komponált jazz-standard, amely megszámlálhatatlan módon, hangszerelésben, stílusban szerepel azóta is a jazz menüjében – világszerte. A kompozíció kezdettől fogva „fontosnak bizonyult”, elannyira, hogy a téma indító ütemei 1941-től a Duke Ellington zenekar védjegyévé váltak, maga a szám pedig a swing-korszak valóságos ikonjává. (1976-ban Ellingtonék ’41-es Take the A ­Train-­felvételét beiktatták a Grammy Hírességek Csarnokába.) Strayhorn egyébiránt nagy rajongója volt Fletcher Henderson átiratainak. „Egy nap a stílusán töprengtem, azon, ahogyan trombitára, harsonára és szaxofonra írt, és arra gondoltam: miért ne próbálnék ki magam is valami hasonlót” – emlékezett vissza az Édesborsó Billy (Stanley Dance The World Of Duke Ellington című könyve szerint).

Az utóbbi évtizedekben – amint a standard jazzkompozícióknál megszokott – szinte kizárólag instrumentális változatokat hallhatunk. De kezdetben az A Train is még szöveges zene volt. Bár Strayhorn váltig állította, hogy maga írt dalszöveget hozzá, az első felvételek szövege a Delta Rhythm Boys műhelyéből származik. Az Ellington-zenekar által használt dalszövegeket pedig Joya Sherrill írta, aki akkoriban csupán húszéves volt. A szöveget detroiti otthonuk nappalijában ötlötte ki, miközben az A Train a rádióból hangzott. Joya apja, egy neves detroiti aktivista találkozót szervezett Ellingtonnal. A lány nyugodt derűje és énektudása, valamint a Strayhorn-számhoz való egyedi hozzáállása miatt Ellington azonnal énekesnőnek szerződtette, és dalszövegeit is előszeretettel használta.

A szöveges változatot később is a legnagyobb előadók vették fel repertoárjukba: 1957-től Ella Fitzgerald sokszor énekelte és vette fel; a talán leghíresebb Fitzgerald-verziót a Verve 1961-es kiadványa, az Ella in Hollywood őrzi. 1999-ben az amerikai Nemzeti Közrádió a Take the A Traint felvette az NPR (National Public Radio) listájára, amely a zenei szerkesztők véleménye szerint a 20. század legfontosabb száz amerikai zeneművét tartalmazza.

És ugyan feledhető volna-e a vonatos szám abban a változatában, amelyben a hetvenes évek végén Michel Petrucciani játszotta – szólóban?! Monoton, végeérhetetlennek ígérkező balkezes vonatzakatolással indul A Train-verziója, s még némi tülkölést is beimitál a kattogó kerekek közé, hogy blue note-okban dúskáló hangzataiba később tisztán, félreérthetetlenül világítson be Strayhorn jól ismert dallama.

Több mint fél évszázaddal a Take the A Train debütálása után egy magát Guberálónak nevező brooklyni férfi, Garfield Gil­lings bukkant rá egy halom metszett fémlemezre – hangjegyek tízezreire több száz vonalrendszeren –, amelyekkel egykor híres zeneművek kottáit nyomtatták. Közöttük voltak a halhatatlan Strayhorn-kompozíció egyik első kiadásának nyomólemezei is. A jazztörténészek körében ennek mentén éledt újra az a kérdésfelvetés: vajon az akkor csak huszonnégy éves Strayhorn tudatában volt-e, mekkora elismerést takaríthatna be (persze megfelelő összegek formájában is kifejezve), amiért vonatos számával az Ellington-zenekart és a kiadókat a hírnév és busás siker pályájára állította.

‍