Vízből lettünk, vízzé leszünk – avagy senki nem ússza meg szárazon

André Ferenc harmadik verseskötete a halmazállapotok könyve. Fogalmam sem volt, hogy ennyi formája és ilyen széles lexikai mezeje van a víznek, míg fel nem lapoztam a kepler horoszkopírás közben letér a pályájárólt, ezt a kézbe simuló, kellemes külsejű lírai kiadványt. A borítón a visszafogott bézses háttérre egy sötét, faágszerű ív úszik rá, amin idegszálakként szétágazó világoskék minták futnak végig. A szerény alakzatok szinte odasúgják a címet és a szerző nevét, csupa kisbetűvel. Minden oldal jobb alsó sarkában egy apró Hold jelenik meg, más-más fázisban: a sarló lassan fél-, majd teliholddá dagad, és ha elég gyorsan pörgetjük végig, flipbookszerűen követhetjük a folyamatot. Azonban ez a fajta finom szuggesztivitás a kötet egészére aligha jellemző. „Legyen ez a dal légies, de kézzel / fogható. Mint egy papírrepülő” (51.) – írja André az Egy tenyér elágazásaiban, mintha valóban játékos könnyedségre vágyna, olvasás közben mégis egy szuperszonikus vadászgép juthat eszünkbe, ami célzottan, szorongó zakatolással hasít a tudatunkba. Dühvel és aggodalommal (ahogy egy ökológiai és közéleti érdeklődésű kötethez illik) figyelmeztet minket arra, hogy nem seperhetjük többé a szőnyeg alá a világban tomboló erőszakot, elnyomást, kizsákmányolást, de a brutális természetpusztítást sem – és bizony újra meg újra vissza kell térnünk azokhoz a témákhoz, amiknek a kritikáján (elméletben) túl vagyunk. A kepler azonban mégsem válik paranoid őrjöngéssé: a rím, a ritmus, a forma mindvégig fenntartja a szelíden suhanó papírrepülő illúzióját, így a versek egyszerre ringatnak álomba és ráznak fel.

De a levegőből térjünk vissza a vízre. André úgy sorolja ennek különböző anyagi kifejeződéseit, mint Csukás István Gombóc Artúrja az általa kedvelt csokoládéfajtákat. Olvashatunk mély tavakról, harmatról, búvópatakról, bárányfellegekről, forrásról, tejbeködről, lusta gőzről, lápról, záporról stb. Míg Wass Albertnél a kő, Andrénál „a víz, / a víz marad!” (10.) Látszólag önmagának mond ellent az elképzelés, miszerint ez a formátlan, kiszámíthatatlan elem betöltheti a mindent átfogó, teremtő erő szerepét, de a versek keményen dolgoznak azon, hogy a víz végül mégis a legkonzisztensebb alakzatként lépjen elő mind közül.

A kepler a 21. század katasztrófafilmjéből gyűjt össze jeleneteket, és meg sem próbálja leplezni a jövővel kapcsolatos borúlátását. A szövegekben felbukkanó ökogyász egyfajta konstans fenyegetettségérzéssel párosul, ami többnyire már-már humorosan bagatell módon kerül megjelenítésre: „…részvétet színlelünk / mert tudjuk ha áttörik a képernyőt a farkasok / kiesik a kezünkből a zakuszkás kenyér” (41.), „Pattog a popcorn kezében, / Mint ’89-ben Temesvár” (121.). A kríziskifejezés problémagubanca olyannyira szétszálazhatatlannak bizonyul a versek teremtette mikrokozmoszban, hogy az óhatatlanul kiterjed a nyelv, a költészet dimenzióira is: „mi lesz velünk mikor egy nap / arra ébredünk lázasan / hogy cserben hagytak a versek is” (106.), „mit ér a vers, ha tudásra törpe és vakságra nagy?” (102.).

A keplert áthatja a szerző erős közéleti érdeklődése, de az ezzel járó indulatosságot gyakran meglágyítják olyan játékosabb, ironikus hangvételű sorok, mint az „európa tudom hogy szeretsz” (40.) vagy „égjen az ország, ahogy azt illik” (16.). A kötet versei számos helyen elnyomó rendszereket kritizálnak, és a sokféleséget ünneplik azáltal, hogy mindent és mindenkit észrevesznek: humánt, nonhumánt, állatot, növényt, nőt, férfit, vulkánkitörést, verset és gyűrűsujjat – ez a fajta demokratikusság a szövegek legnagyobb erényévé válik. Olvasásukkor távolabbinál távolabbi perspektívák kerülnek közel hozzánk, hiszen olyan versbeszélők szólalnak meg bennük, mint Darth Vader felesége, egy lóháton kórházba igyekvő férj vagy éppen egy hüvelykujj.
Már a „címszereplő” is előrevetíti a megközelítési módok diverzitását: a 16–17. században Johannes Kepler ugyanolyan átváltozóművész, mint a kötet egészét behálózó vízmotívum. Hosszú utat jár be, míg kora egyik legnagyobb természettudósává válik: eredetileg protestáns lelkésznek készül, később matematikával, fizikával, csillagászattal és optikával is foglalkozik – és, bár nem hisz benne, a horoszkópírás egészen jó kiegészítő jövedelemforrást jelent számára.

André Ferenc keplere nem a probléma, hanem a megoldás része egy olyan korban, amikor a bolygó fenyegetettsége épp tetőpontjára hág – a verssorok mögött erőteljesen kirajzolódik az a fajta költői felelősségvállalás, amire jelenleg talán nagyobb szükség van, mint valaha. A kötet egy lírai félmosollyal, az Antropocén ima (136.) című verssel zárul, ami úgy hat, mintha egy súlyos nyílt törésre egy egyszerű sebtapaszt ragasztanánk – miután már mindent eltemettünk, mi értelme lenne könyörgésbe fogni? A madáchos emberiségkölteményre emlékeztető szövegegyüttes megnyugtató zárlat helyett rengeteg kérdéssel hagyja olvasóját, s összeráncolt szemöldökkel állhatunk a kis bézs könyvecskével a kezünkben: akkor most van remény vagy nincs?

‍

André Ferenc: Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról. Jelenkor, Budapest, 2023.

‍

Nagy Eszter
2004, Várfalva. Kolozsváron él.

‍