Zaklatásos, továbbadós

hórihorgas, pattanásos kamasz leszek. tizenöt éves.

álmaimban kapitány, egyébként meg olyan, mint a

többi. vagy gátlásosabb. szokom a középiskolát.

csak a matematikát szeretem. úgy-ahogy. órákon inkább

a lányokat bámulom. lopva, titokban. nehogy

észrevegyék. vagy hogy vegyék észre. lesz, ami lesz.

persze nem lesz. menza után hazafelé indulok. ősz lesz,

vénasszonyok nyara. kettő az egyben évszak. valakik

kiabálnak az útkereszteződés másik feléről. nekem?

visszafordulok. két lány. nagylányok. látásból

ismerem őket. az apjuk agronómus a téeszben. egyikük

alig idősebb nálam, a másik talán már egyetemista.

a gimnáziumból mindenesetre nem emlékszem rájuk.

talán valamelyik jobb megyeszékhelyi iskolában

érettségizhetnek. mindegy. röhincsélnek és csúfolnak.

engem csúfol két nagylány. állok a sarkon, kezemben

iskolatáska, előttem az árnyékom. amikor

ezt a verset írom, valószínűleg zavar majd, hogy

nem emlékszem, miket kiabálnak. hogy miért és mivel

csúfolnak. viszont a megaláztatás cukornyálas,

ragacsos mocska megmarad. a tehetetlenség, hogy

nem tudom visszacsúfolni őket. mit mondhatnék nekik?

két átlagos nagylány. olyan se csúnyák, se szépek.

semmit nem tudok róluk. szerencsére üres az utca.

sietősen továbbindulok. a tarkómon érzem, a hátamon,

a hangjukat. alighanem félek, hogy hátha mégis, hátha

mások is tanúi a megaláztatásomnak. és majd

holnap is, máskor is. de soha többé nem fordul elő.

a lányokkal évek múlva találkozom. külön-külön.

mindkettő tanár lesz. az egyikről azt beszélik, szerelmi

viszonyt folytat gimnazista tanítványával. néhányszor

azonos társaságba keveredünk, de akkoriban

nem jut eszembe a csúfolódós sarki történet. tudat alatt

azért ott lehet, mert olyan jó lenne leírni, hogy utáljuk

egymást. voltaképpen nem utálom, nem is kedvelem.

ellenszenves vezérnőstény. később más városokba

költözünk. sokáig nem hallok róla. aztán az interneten

látom, hogy mindig felkapaszkodik az éppen aktuális

pulpitusra, s onnan integet, onnan szónokol szép

eszmékről. eszmékért. vagy amiket annak gondol. szól,

szót emel a gyűlöletbeszéd, mások megaláztatása ellen.

közben eszembe jut a pattanásos, hórihorgas kamasz,

aki áll a sarkon a ragacsos őszi délutánban, és a szíve,

a szívem nehezebb lesz, mint a tömött iskolatáska.

és verdesnek bennem a gúnyolódó mondatok,

ereimben surrog a tehetetlenség. és felnő a gyűlölködés:

kis farizeus picsa, gondolom. és leírom, le merem írni:

utálom. aztán eszembe jut, biztosan ő is gyűlöl engem,

mert nem tudja megbocsátani magának, hogy

valamikor a testvérével kicsúfolnak. utána meg

arra gondolok, lehet, őket is csúfolják akkoriban

abban a jobb megyeszékhelyi gimnáziumban, s csupán

továbbadják a csúfolást, hogy ne maradjon rajtuk.

és később azért lesz engesztelhetetlenül érzékeny

a bántásokra, azért papol majd a gyűlölet és

a zaklatások ellen. mert mi mind megalázunk

és megaláztatunk.

‍