Zavarba ejtő „ősnyelv” illékony varázsa

Húszéves a sepsiszentgyörgyi M Studio

Még ma is egészen hihetetlen számomra, hogy milyen nehezen adtam át magam egy mozgás-, fizikai vagy táncszínházi előadásról való, írásban is megfogalmazott gondolkodásnak. Ez részint bocsánatos, részint nem kimagyarázható „bűn”. Mert nem igaz, hogy nem követtem figyelemmel az idén 20. évfordulóját ünneplő sepsiszentgyörgyi M Studio produkcióit, azonban hosszú ideig igyekeztem ezeket valamiféle „személyes ügyként”, magántapasztalásként elraktározni, egy-egy előadás hangulata – például a romeo@julia.com mozgásszínházi esszéé – mindmáig él bennem szavakban megfogalmazhatatlan hangulatként. Például pontosan tudom azt, hogy melyik párkapcsolati helyzetemre emlékeztet az előadás egy-egy mozgássora, azonban valamiféle vallásos tilalmat éreztem mindennek szavakban való megfogalmazása tekintetében (a zsidó kultúrában a JHVH tetragrammaton kimondásának tilalmához hasonlót). Itt jönne be a képbe az a bizonyos bocsánatos „bűn”, hiszen meglátásomban a mozgás az ember egyik legősibb nyelve rögtön a lélegzés után: már születésünkkor ebből állapítható meg, hogy élünk… Minden, mi él, elsősorban mozog, a biológiai valóságunk kezdeteikor nem az „ige”, vagyis a szó vala az első emberi kifejezésmód, hanem a mozgás. Csupán utána jöttek a hangok és szavak, amelyek mindent „elrontottak”, hiszen behozták a hiányos értelmezések sokféleségét és főként kuszaságát, amelyet a mozgás alapvetően ledob magáról.

Elképzelem, hogy nehéz követni ezt az eszmefuttatást a mozgás „ősnyelv” mivoltáról, hiszen benne élünk a szavak zavarában, ez a mindennapi valóságunk, amelytől nehéz elvonatkoztatnunk. Egyben elvezet az Uray Péter koreográfus alapította, jelenleg Márton Imola dramaturg vezette színházi műhely egyediségéhez is, amelyet a hazai, főként magyar kultúrájú színházi palettán képvisel: ezek a produkciók olyan komplex művészeti élményt nyújtanak, amelyeknek a szószínházi értelmezhetőségeknél jóval tágabb, egyénített értelmezési tartománya van. Ez az a jelleg, ami a befogadó számára gyakorta ijesztő, elbizonytalanító, hiszen a produkciók röpke szinopszisán túl behívja a saját, főként szenzoriális tapasztalásainkat, érzéki-érzelmi tartalmainkat, és csupán ezután merül fel a dilemma, hogy miként öntjük mindezt a megélést megfelelő szavakba (lehet, hogy nincsenek is ilyenek?).

Következne a „bűn” nem bocsánatos része. Mert nehezen puhatolható ki, hogy mi az, ami eltántorít attól, hogy egy mozgásszínházi produkcióról mást is mondjunk nézőként, mint a klasszikus „tetszett/nem tetszett”, „kifejező volt”, „semmit sem értettem belőle”, „nagyon érdekes mozgássorok voltak benne” szólamain túl. Talán valahol érezzük, tudjuk, hogy egy ennél részletesebb elemzés már „önleleplezés” és „vallomás” is, hiszen ebben a formanyelvben nagyon jártasnak kell lennünk ahhoz, hogy csupa „szakértői” megfogalmazással boríthassuk be a saját megéléseinket, és még így is teljesen lehetetlennek látom azt, hogy legmélyebb tartalmainkból ne osszunk meg valami keveset legalább. Miért nem vagyunk elég bátrak elmondani azt, hogy az M Studio előadásai levetkőztetnek (nem csak azt, aki ír ezekről, hanem a nézőjét általában), hogy ott állunk pőrén, egy szál érzelmi valóságban, és kapkodjuk a fejünk, hogy vajon jól értettük-e… önmagunkat? Mert itt tulajdonképpen erről van szó: a bizalomról saját tapasztalásunkban és megélésünkben. Hogy az, amit „valahogy” látunk, azt pont úgy látjuk, és nem másképp, és amit valamiképpen értelmezünk, annak van jogalapja, hiszen egyik valós értelmezés lehet a sok közül…

Az első produkciók között, amelyekről megkíséreltem írni is, nem csak elraktározni képeket és hangulatokat, az a 2025 tavaszán megszervezett Showcase keretében volt látható, és a sepsiszentgyörgyi színházcsinálás változatosságának mintázata is volt többek között. A Six out of Seven című színpadi etűdsorozatában elsőként a dominánsan fekete jelmez- és díszletelemeket emeltem ki, amelyek a pirosak, illetve a bevillantott fehér maszkok társaságában szólt az élet-halál-szerelem triászáról. De a kirajzolódó történet arra is felhívta a figyelmet, hogy férfi- és női szerepek végeláthatatlan szerepjátékok hálóját eredményezik, ezek szabályszerűsége pedig képlékeny és megfoghatatlan. A lázálomszerűséget már én éreztem, láttam bele ebbe a kontextusba (aki gyakrabban jár elsötétített szórakozóhelyekre, bizonyára nem reagált erre ilyen drámaian), ugyanakkor arra is rájöhettem, hogy a kapcsolatok fölötti kontroll nem csak személyes igényem, hiszen ott láttam erőteljesen körvonalazottan az előadásban – mind a szereplők játékában, mind pedig a produkció képi és hangvilágában. De Eoin Mac Donn­cha koreográfiájában nem is ez volt az igazán nyomasztó, hanem az, hogy a benne látható emberi kapcsolatok alapvetően úgy kapcsolatok, hogy igazából nem is azok. Sokkal inkább időleges érintkezések. A maszkviselés esetleges, a sokarcúság nem a sokféleség eszköze itt, hanem a megfoghatatlanságé.

De az M Studio társulata nem csak a mozgás színházi nyelvét beszéli. A 2019-ben bemutatott Nem fogadott hívás(ok) egy ismert olasz filmen alapuló produkció, amelynek elején Deák Zoltán, a társulat (mozgás)színésze szavakban figurázza ki egy mozgáson alapuló előadás általános percepcióját: „amikor mi (értsd: az M Studio színészei) zenét hallunk, akkor türürürü…”, mondja, és közben táncot mímel, amelyről azt is elmondja, hogy ez „reflex” náluk. Mintha tényleg egy egyszerű „bulira” lehetne egyszerűsíteni ezeket a színpadi folyamatokat… A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház társulatának színésze, Sebastian Marina által rendezett produkció pedig nemcsak abban kivétel a mozgásszínházi gyakorlat alól, hogy ezt megfogalmazza, hanem abban is, hogy fontos szerepet kap benne a szereplők szóbeli interakciója. Az emberi kapcsolatok kusza összevisszaságáról és a látszatvalóságról szóló történet önmagában statikus, kevés játéklehetőséget tartogat, hiszek a szavak viszik itt a prímet, robbannak és feloldoznak, bomlasztanak és összeolvasztanak viszonyokat. És az M Studio repertoárján ez az úgynevezett „kakukktojás” azt illusztrálja: szóközpontú univerzumunkban valójában sokkal kevesebb értelmezési lehetőséget nyújt egy szöveg köré épített előadás, mint egy mozgásszínházi.

Ezzel a tapasztalattal szöges ellentétben, a Személyazonosság (2015) című előadás a nyers valóságot nyomasztó mozgássorban láttatja. Rövid szinopszisa elég esszéisztikus ahhoz, hogy fantáziánk elkalandozzon abban a „tele ürességben”, amelybe a színpadi történet elkalauzol. A közösség belső rendje, együttes mozgása ellentétes az egyénnek a saját egyénítődésére tett kísérleteivel. De mire is használja ő ezt a folyamatot? Semmi komolyra. Identitásának elemei nem határozott arcélű sajátosságok, hanem ad hoc bóvlik. Jelképes ilyen értelemben az a jelenet, amikor az apró fekete alsóneműben való, még csak az önazonosság férfi és női anatómiai jellegét érzékeltető etűd után a három női és négy férfiszereplő felöltözik: farmerba és majóba. Régóta tudjuk már, hogy a „ruha is teszi az embert”, de ez az egyformaság itt illusztrálja, hogy mi is a jelenkor egyénné válásának tétje: a minél egyformábbá válás. Fehér Ferenc koreográfiája a biológiai szükségletek – tisztálkodás, ürítés, szépítkezés – kellékein és helyzetein túl szinte abszurdumként utal arra, hogy a testi fogyatékosság az identitás fontos meghatározó eleme, de ugyanígy az lehet a „pókemberség” is, például… Ismétlődő jelenet a produkcióban az, amikor a szereplőket „számukon” szólítja egy hang a hangszóróból: parancsára a hét bábfigurává váló ember egy-egy sajátos mozgássort mutat be. Mutatvány tehát az egész, és akkor lehet sorra kerülni, ha valaki hatalmas bemondja a számunkat a mikrofonba: ekkor mutathatjuk meg azt, ami bennünk egyéni, egyedi. Eltettem magamnak ezt az üzenetet az előadásból, hiszen magam is – akár az előadás többi nézője – voltam már szám valakinek a listáján…

Az ugyancsak tíz éve bemutatott Garcia Lorca Háza a hazai színpadokon is közkedvelt spanyol drámaíró legismertebb színműveinek kultikus figuráit hozza össze egy új színpadi történetben, amely amiatt is hatásos és igéző, mert a Garcia Lorca szövegei mélyéről szabadít fel olyan tartalmakat, amelyek szavakban ki nem fejezhetőek. Az Osvaldo Golijov szerezte zene, az Ainadamar című opera részletei, amelynek főszereplője maga a drámaíró, külön erőssége ennek a produkciónak, és erőteljesen meghatározza mitikus hangulatát. Mivel a lorcai szövegrészletek sajátos hangsúlyt kapnak itt a mozgás mellett, azt is alaposan megfigyelhetjük, hogyan válik mozgássá az az érzelmi töltet, ami szavakban már ki nem fejezhető, illetve hogyan kerül előtérbe a szóbeli önkifejezés akkor, amikor az érzelemhez a hang, a gesztusok, a ritmusos mozgás már nem bizonyul elegendőnek. Lorca lírai nyelve ösztönzi, bátorítja is ezt a folyamatos átjárást, és egy sajátos, titokzatos hangulatot kölcsönöz az előadásnak, amelyet joggal nevezhetnék a valaha látott lekomplexebb áttekintőnek a spanyol drámaíró alkotói világáról, amelyet az elméleti elemzések és részletes műleírások sem tudnak felülmúlni.

A fentiekben csupán ízelítőt szerettem volna nyújtani egy annyira színes húsz évből, amelyet talán össze sem lehet igazából foglalni, és amely talán nem is kap kielégítő figyelmet a színházról írók körében részint a formanyelv szokatlansága, másfelől az alapvetően szószínházra összpontosító kulturális habitusaink miatt. Mozgásszínházról többet kellene szólni szavakban is, bár az is teljesen érthető, ha inkább arra érzünk indíttatást, hogy személyes megélésként raktározzuk.

Bevezetőmben a mozgást szóvá formázó bátortalanságamat ecseteltem, és úgy érzem, hogy ezt a falat elég nehéz áttörni az előzetes kondicionáltságom miatt is, amelyben továbbra is benne van az, hogy kényelmesebb olyasmiket megfogalmazni, amelyben az értelmezésnek van egy határozottabb iránya. Az interpretáció szabadsága zavarba ejtő, és – úgy érzem – külön meg kell tanulni, el kell sajátítani azt a szemléletet, amelyben ez természetesnek minősül, utána pedig lassanként meg lehet tanulni azt is, hogy mit lehet kezdeni ezzel a luxussal.

Erről jut eszembe egy „évfordulós” javaslat, amelytől az ilyen jellegű színházi műhelyek rendszerint menekülnek, hiszen az alkotói létezés valamiféle kerékkötőiként és ezt trivializáló kísérletként értelmezik: az értékes előadások létrehozása mellett rendszeressé kellene tenni a néző valamiféle szubtilis nevelését különböző többnapos műhelyek keretében. És ezek kifejezetten azt a célt szolgálnák, amit korábban éppen problémaként említettem: valamiképpen természetessé tennék azt a formanyelvet, amely jobbára szokatlan a jelenkor embere számára. Sejtéseim szerint nagyon hatékony lenne egy folyamatos nézői ismerkedés ezzel a kifejezésmóddal, amely ugyan egy „ősnyelven” alapul, azonban mára elfelejtettük ennek a nyelvnek az ábécéjét. Mint ahogy minden felszabadító újratanulás esetén, az M Studio ihletett, alaposan felépített és kifejező produkciói is új társadalmi életre kelnének egy ilyen érzékenyítési kísérlet eredményeként.

‍