Zenészeink Északon

Nem fér hozzá kétség: valódi könyvérdekességnek számíthat, ha erdélyi olvasó kezébe kerül a most kilencvenéves, kolozsvári születésű, de harminc esztendeje Svédországban élő Tar Károly által összeállított Zenészeink Északon¹ című kötet. A munka reprezentatív válogatás a főleg Finn- és Svédországban tevékenykedő zenészekről (szerzőkről és előadóművészekről, pedagógusokról), illetve a magyar zene skandináviai fogadtatásáról, 19-20. századi recepciótörténetéről. Tizennégy egyéni alkotó/előadó és négy zenészcsalád működésének, kulturális hatásának áttekintését kínálja a könyv, s bár a tömör cím ezt nyilván nem jelezheti, legalább két síkon: egyfelől egy zenetudományi igényű, szigorúan értekező formába öntött, módszeres megközelítésben (Liszt, Sibelius, Bartók, Kodály, Ligeti – elsősorban Hegedűs Kálmán kitűnően adatolt tanulmányai révén), másfelől publicisztikus formában, esszék, cikkek, beszélgetések, recenziók színgazdagságában.

Szerkesztési szemléletét tekintve a kötet a legkevésbé sem merő területi behatároltságból, a „skandináviaiság” introvertáló nézőpontjából indul ki, sokkal inkább azt az intellektuális befogadókészséget, a transzkulturalitásra és transznacionalitásra való hangoltságot választja startvonalául, amely az északi népeket – legalábbis az utóbbi évszázadban – olyannyira jellemzi. De ezt sem kritikátlanul! Hegedűs Kálmán a maga rendjén több ízben is utal arra a tompa visszhangtalanságra a magyar szerzőségű muzsikával szemben, amely a 19. században – kivált a skandináviai nexusba is került Liszt kapcsán – fájó emléke lehet a nemzeti zenetörténetnek. A 20. század derekától viszont, főleg az ’56-os emigránsok hullámától fogva Svédország és Finnország a legkészségesebben nyitotta meg nemcsak határait, de fülét is a magyar zenészek munkásságára. A kontinentális léptékű kulturális kapcsolatok jelentős hídfője lett a két nagy és két kisebb ország, és ez a magyar kultúrából odaszervesült alkotók és interpretátorok megbecsültségében is megmutatkozik.

Bevezető tanulmányában a kötetszerkesztő Tar Károly módszeresen veszi sorra azokat a magyar (osztrák, német, cseh-morva, zsidó stb.), illetőleg svéd, dán, norvég és finn muzsikusokat, akik e történeti dimenziójú kölcsönkapcsolatban kisebb-nagyobb szerepet játszottak. Daniel Rudolph Kuhlautól (19. század eleje) Yrjö Kilpinenig és Edvard Griegtől Deák Csabáig vagy az énekművész Bordás Máriáig terjed ez a szemle. Valójában olyan „névsorolvasás” ez, amely jóval több annotált mutatónál, szinte a magyar–skandináv zenei kapcsolatok képzeletbeli kislexikonának konzisztenciáját teljesíti be, noha jobbára életrajzi és kevésbé zenei elemző igénnyel. Különleges színt ad ennek az enumerációnak a zenészcsaládok – vagy alkalmanként testvérpárok – ismertetése: Szilvay Csaba és Jenő, Szilvay Réka, a Maros házaspár (a zeneszerző, karmester és tanár Miklós és felesége, az énekesnő Maros Ilona), a kortárs zenei életben megkerülhetetlenné vált Bogányiak (Bernadett, Gergely, Tibor és Bence) vagy a nagyváradi születésű Mokos Imre zongorista-orgonista és Mokos (Muzsnáki) Magda, aki huszonegy évig volt a kolozsvári Zenelíceum csellótanára, amíg csak 1987-ben férjével együtt Svédországba nem emigrált.

A már említett Hegedűs Kálmán (és mellette Klein György) tanulmányai-esszéi után a magyar–skandináv zenei kölcsönkapcsolatok tekintetében igazán változatos cikkgyűjteményt állított össze Tar Károly. A ma már „tankönyvi rangra” jutott Ligeti Györgyön vagy Hubay Jenőn túl Rózmann Ákos, Deák Csaba, a Maros házaspár, a zeneszerző Ungváry Tamás, a Bogányik, a Szilvayk, Kádár György, a Mokos házaspár, Berczelly Montág Mária oslói hárfaművész, a képző- és zeneművészet határain kóborló Vály Sándor, az operaénekes Tálas Ernő és az énekesnő Bordás Mária élete, pályája, a zenével és az előadó-művészettel kapcsolatos vallomásai is megjelenülnek – a sajtóban korábban már közölt – beszélgetések, rádióinterjúk, önéletrajzrészletek vagy kisesszék formájában. Ha a Hegedűs- és Klein-tanulmányokban, tanulmányrészletekben az elemző módszeresség és zenetörténeti érdekű feltárás dominál, ezekben a publicisztikus anyagokban nyilván a vallomásosság, a szubjektivitás, az egyéni életúttal, pályákkal (és pályamódosításokkal) összefüggő – és a legtermészetesebb – átéltség, sőt alkalmanként az elfogultság a legmegragadóbb vonás. De feltárul bennük a régi és új „közegek” értékelésének széles kromatikája, a pályatársak, családtagok jellemvonásai és intézmények, szakmai csoportok, közönségek kollektív lelkülete, a banális kenyérkeresés és az áhítatos művészi hitvallás párhuzamosságai – mindaz tehát, ami a szakmai pályát életszerűvé, a művészt pedig emberivé teszi.

Jegyzet

¹                  A Collegium Fenno-Ugricum és a Tokaj-Hegyalja Egyetem kiadása; a cikk- és tanulmánygyűjtemény a Báthory Téka Minoritates sorozatának negyedik köteteként jelent meg (Badacsony–Budapest–Sárospatak, 2025).

‍