.svg)
„Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg férfiak.”
(Kemény István: Egy nap élet)
„Állj egy vulkán peremén, állj egymagadban, és táncolj.”
(David Lynch: Twin Peaks)
A Horne fivérek egyetlen őszinte
pillanata az volt, mikor a fogda
priccsén azt kérdezte a fiatalabb,
Jerry: „Emlékszel az első szobánkra,
Ben? Én az emeletes ágy felső
szintjén, te pedig az alsón. És Louise
Dombrowski, amint táncol a horgolt
szőnyegen, kezében zseblámpával…”
Majd elrévedve úgy folytatta, hogy:
„Istenem, mi lett belőlünk…” Ezt mondta,
nem kérdés volt ez, hanem állítás –
miközben úgy világított a tévé
képernyője az éjszakában, a mi
sosem-lesz szobánkban, mint annak a
mesebeli lánynak a zseblámpája,
amikor ők nagyjából utoljára
tapasztalták meg az életükben,
mit jelent a tánc. Mi sem táncoltunk
igazán soha, ez a nemzedék
lekésett a milongák mítoszáról,
és nem dobált rózsát a tangózó
párok közé, és ritkán látta kéknek
a Dunát. A kalotaszegiből csak
a keservet hordoztuk magunkkal;
valamire jó lesz, testtartásnak
vagy ihletnek. A rock and roll az nem egy
tánc, az izzadt lötyögés meg simulás
meg ugrálás meg fetrengés a képzelt
báltermek valóságos sarában,
amelyben megmártózni annyira
jó volt, és szörnyű volt, mint lopakodó
cipellők emléke azon a horgolt
szőnyegen, vakító zseblámpafényben,
jelzésként egy régi képernyőről,
lágy, szórt hajnali fényben, cirkuszi
porondok reflektorai előtt
verejtékező kisfiúk állott
szorongásszagában, szimmetrikus
körökben, esti vallatószobákban
állva, a priccsen ülve, fekve, ahol
neked szegezik a kérdést, amitől
féltél: tudtad, hogy amit annak hittél,
nem egy tánc, és különben mikor láttad
azt a Louise Dombrowskit utoljára,
és megvolt a nő, vagy csak bámultad,
mint ama Bálám szamara az angyalt,
mint árnyakat a sárgaház falán;
és elfelejtettél felnőni közben
vagy éppen túlságosan is felnőttél,
vastag csontú, gyenge lelkű férfi,
reszkető lábbal egy vulkán peremén;
mindezzel ki számol el helyetted,
mikor, kinek, és egyáltalán, végre
felfogtad már, hogy mi lett belőled, vagy
csak a zseblámpával megvilágított,
ide-oda mozgó foltokat látod
az egykor ígéretes gyerekszobád
falán, és arra gondolsz, hogy mi lesz
azzal az egyetlen, de tényleg csak
egyetlen titokzatos tánccal, mellyel
mindig is tartoztál önmagadnak.
