A barátság ajándékai

1976 októbere és 1980 júniusa között voltam a kolozsvári egyetem hallgatója. Egyetemistaként francia és magyar nyelv- és irodalomórákon vettem részt fő- és mellékszakos tanulmányi rendszerben, a francia előadásokon hatvanan voltunk, a magyarokon – más idegennyelv főszakosokokkal – mintegy húszan. Voltak amfiteátrumi óráink is – mint a filozófia vagy Románia történelme –, amelyeken a kis létszámú magyar főszakos diákcsoport is részt vett.

Tőlük jutott a tudomásomra, ha valami különleges esemény készült – például a Szilágyi Domokos-est, amelyet Cs. Gyimesi Éva szervezett, vagy a látogatás Irmeli Kniivilä tanárnőnél, a finn lektornál 1976–77 telén. Nekünk, mellékszakosoknak nem szerepelt a tanrendünkben a finn nyelv. A tanárnőt olyannak láttam, mint egy elérhetetlen szépségű filmszínésznőt – sudár alakja, szőkesége, mosolygása, mozgása, öltözködése mintha más világ jelképe lett volna, talán azért is, mert nem lehettem a diákja. Zsúfolt órarendünk miatt nem lehetett szó arról, hogy bejárjak a nem kötelező órákra. Összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem, mehetek-e én is a látogatásra mint magyar mellékszakos. Jólesett, hogy kedvesen igent mondott, és azt az estét – berobbanásunkat egy kolozsvári tömbházlakásba, a jó hangulatot, a finn dalokat, amelyek közül a Kilisä kilisä kulkunen kezdetű szánkónóta kottáját nemcsak őrzöm, hanem meg is tanítottam aztán a leányaimnak. Megérkezésünkkor gyertyát gyújtott, azt mondta, ez a szeretet jele a finneknél. A későbbiekben konferencián, kolozsvári találkozókon – de az internet üzenőfelületein is a békességet, a megőrzött természeti környezet szépségét is közvetítő jelenléte valami mesebeli állandóságot sugallt és sugall ma is – az ilyesmire mondhatták az ókori görögök, hogy kalokagathia.

Eira Penttinen tanítónői végzettséggel nyerte el a finn nyelvi lektori állást a kolozsvári magyar nyelv és kultúra tanszéken. Őt azért ismertem közelebbről, mert abba a baráti társaságba tartozott, amely a szüleimnél is évente összegyűlt névnapokra, születésnapokra – mindenre kíváncsi volt. Jó humorú, a magyar népdalokat odaadással éneklő, igazi társasági ember, együttérzésre képes, és aki – akárcsak Irmeli – Finnországba visszatérve is figyelmet fordított a barátságok ápolására. Volt, hogy egyedül jött édesanyámhoz egy kávéra, megtudtuk, milyen kálváriát járatott vele az egyetem mint hivatal, el is fogadták kérelmét más szolgálati lakásra (a réges-régi padlószőnyeg miatt porallergiától szenvedett a mindenkori finn vendégtanárnak kiutaltban), elköltözött, aztán egy helybeli professzornak adták azt a frissen felújított és a Bölcsészkarhoz jóval közelebb eső lakást. Nyilván rosszulesett a visszaélés, de egy idő után abbahagyta a küzdelmet (a Ceaușescu-érában) – inkább visszament a régi lakásba, nem kockáztatta, hogy mint „kényelmetlen külföldit” kiutasítsák az országból. Örömmel tanított. Az 1989. decemberi fordulat még a kolozsvári egyetemen találta. Egy finnországi konferenciautam alkalmával meglátogattam a helsinki egyetemen, ahol titkárnőként dolgozott. Úgy éreztem, személyiségének igazi kibontakozása, társasági lénye helyszíne mégiscsak Kolozsvár lehetett, nem volt meglepő, hogy a később Kolozsvárt megrendezett finn lektori találkozóra olyan szívesen látogatott vissza. Szüleimmel ma is emlegetjük.

Sanna Lähde igen fiatalon pályázta meg a kolozsvári finn lektori állást, ő közvetlenül Eira után „vette kezébe” az immár biztosabb perspektívájúnak tűnő itteni finnoktatást: hiszen a magyar nyelvtörténeti ismeretek finn nyelvtudással való kiegészítése mellett finn szak indítására is lehetőség nyílt. (Aztán a magyar szakosok tanrendjéből a finn elmaradt.) Nagy lendülettel és fiatalsága ellenére szigorú következetességgel dolgozott a szak indításán. Jólesett, hogy elfogadta barátságomat. Ekkor már a tanszék tagja voltam én is, magyar irodalom tantárgyak szemináriumvezetőjeként, majd felelőseként, összebarátkoztunk – rácsodálkoztam arra, ahogy újszülött kisfiát babusgatta: valami gyönyörű mély, búgó hangon beszélt hozzá, mintha ők ketten valami más világban lettek volna, mint a környezetük. Kirándultunk is együtt. Debreceni lektori időszakában is találkoztunk, mindig csodáltam rendkívüli nyelvérzékre valló, árnyalt magyar nyelvhasználatát. Finnországban szüleivel is megismerkedhettem, sőt meghívásának köszönhetően éltem a kecske-szigeti mökkijük (parányi hétvégi házuk) nyújtotta örömökkel, tudom, milyen a finn szaunázás. 50. születésnapját Kolozsváron kívánta megünnepelni. Legközelebbi barátaival, néhány családtagjával érkezett, és amint gyors bemutató seregszemlét tartott, megtudtam, mi volt számára a legemlékezetesebb és jellemző a barátságunkból: az, hogy üldögélünk a Donát út fölötti (régi nevén bornyúmáli) faházacskánk tornácán, nézzük a kertet, a várost, és beszélgetünk…

Itt jegyzem meg, hogy a finn lektorok bátorítója, eligazítója J. Nagy Mária tanárnő volt, Donát negyedi lakása bizonyára sokuk számára jó beszélgetések, tanácsadás – és finom ebédek színhelye volt.

Illesse tisztelet mindazokat, akik a kultúrába való beavatást vállalták, őszinte és tevékeny jelenlétükkel gyarapították a diákság és kolozsvári emberi környezetük tudását, lelki kincseit.

‍