.svg)
(álesszé)
Ott ült vele szemben. Itt rögtön elbizonytalanodik a nyelv. Ő ült vele szemben, vagy ővele szemben ült ő. És a szemben szó jelentése eleve valami ellenkezést, ellenérzést, kisebb agressziót vagy regressziót, de mindenképpen külön levést feltételez. Semmiképpen sem sugall nyugalmi állapotot, egységet, azonosulást. Elbizonytalanodott, hogyan kellene ezt jól megfogalmazni ahhoz, hogy a kérdéshez tisztán, eszköztelenül, azaz prekoncepciótól mentesen tudjon hozzányúlni.
Szóval, ott ült a szomszéd kisgyerek. Ott, ahol ő is, egy térben, egy sakktábla fölött, ő a világossal, a kisgyerek a sötéttel. Miért a sötétet választotta? Ez most gyanakvás, vagy amolyan érdeklődő kérdés? Mivel tudja, mire megy ki a játék, nyilván nem zárható ki az első verzió. De a második feltétlenül erősebb.
A fekete gyászt, szomorúságot, reménytelenséget feltételez. Még akkor is, ha valaki azt nyilatkozta egy kamerának, hogy számára a fekete az öröm színe. Az állítás menthetetlennek tűnt fel a számára, főképpen azért, mert felnőtt ember szájából hangzott el. De ha ilyeneken töpreng, soha nem jut el a kérdésig. Amit fel kell tennie! Nem azért, mert a felnőttnek kérdeznie kell a gyerektől, hanem mert a felnőtt számára a gyerek megfejthetetlen, megoldhatatlan sakkfeladvány. Amolyan sakk-bástya-helyzet. El kell lépnie, pedig tudja, amint ellép, elveszíti a bástyáját, ami a védelmet jelentette eddig a számára. Ha most rákérdez, az ellépés lesz, még ha előrelépés is a közös üldögélésben. Olyankor mit érzel? Azonnal jön a válasz. Kétségbeesést. Szinte oda sem figyel arra, amit mond. Beleborzong. Egy tízévesforma kisgyerek hogyan használhatja ezt a szót! Hogyan, hogyan! (Az elvonás tünetei: ingerültség, gyengeség, pupillatágulat, keringési rendellenességek, lehet láz, hasi görcsök is.) Ami most a koponyája mögötti barlangfalra vetítődik, az a függőségben szenvedőkre vonatkozik. A szer megvonásakor jelentkező reakciók. De hogy jön ehhez a kisgyerek? Addikció – szomszéd kisgyerek. (Az addikció jelentése röviden: Függőség: Kényszeres ragaszkodás valamihez, ami káros az egyénre. Kontrollvesztés: Az addiktív viselkedés feletti kontroll elvesztése. Kényszeres cselekvés: Az addiktív viselkedés ismétlődő, kényszeres végrehajtása. Káros következmények: Az addikció negatív hatással van az egyén fizikai, mentális és társadalmi életére.) Nézi az arcát, angyali, mint minden kisgyermeké. El van foglalva a következő lépéssel. Ez ugyanaz a kisgyerek, csikordul össze a foga, aki rugdossa az anyját, veri az öccsét, ordítva töri össze a lakásban a tárgyakat, dobál, fenyegetőzik, és ha erősebb érkezik a segítségükre – át szokta hívni őt az anyja, aki egyedül neveli a két kölyköt –, akkor hátrál, falhoz lapul, mintegy sarokba menekül, liheg és vicsorog, akár egy kis állat, ezzel jelzi, ha nincs hova hátrálnia, harapni fog. A szerre föltapadt emberek legtöbbször, feltehetően, nem a szer hatása miatt lesznek bűnözők, olykor gyilkosok, hanem a szer megvonása – a szerhez hozzá nem jutás kétségbeesése, ebből eredő kontrollvesztése – miatt. Olyankor nem én vagyok, mondja a szomszéd kisgyerek, mintha a gondolataiban olvasna. Valóban. De mi köze a szernek ehhez a kisgyerekhez? Az addikciónak? Nem ostobaság ez? Szégyelli magát a párhuzam megvonása miatt. De meg kell vonnia! Ez az okos, bájos, igazi kisgyerek addig azonos önmagával, amíg játszhat a játékaival. Pontosabban, amíg játszhatnak vele a játékai. Switch, laptop, YouTube, azokon keresztül a youtuberek, vloggerek – a sokféle influenszerek. Ez a szomszéd kisgyerek addig nem érez kétségbeesést, félelmet, sarokba szorítottságot, amíg az ő terükben mozog. Miért, töpreng. A hagyományos sztárokhoz, celebekhez képest, ebben a környezetben sokkal nagyobb a bizalom és az intimitás az ismert ember és a követő, rajongó között. Ennek alapvetően az az oka, hogy a fiatalok interaktív felületeken lépnek kapcsolatba az influenszerekkel, ahol könnyedén kialakul egyfajta kötődés, a közelség érzete, hiszen látják az illető arcát, hallják a hangját, párbeszédet kezdeményezhetnek vele. Egy olyan sajátos interakció jöhet létre, ami korábban, a technikai lehetőségek hiányában nem is létezhetett (Talabér Dominika megfogalmazásában). Megkérdezze, ne kérdezze meg? A szomszéd kisgyerek lép, rábámul. Szórakozottan válaszlép, és rosszul. Talán némiképp szándékosan, elveszíti a lovát. Rámosolyognak a nagy gyermekszemek. Mi van ebben a tekintetben most? Diadal, hogy egy felnőtt ellen ennyire jól megy neki, vagy megvetés, hogy ez a felnőtt sem ér többet, mint a hasonló mások. Érzi, hogy most lehet megkérdezni. De nem veszíti-e el, a bástya és a ló után, a másik bizalmát? Elveszíti, ha arra kérdez rá, amit sejt? Vagy amit éppenséggel még csak nem is sejt? És hogyan fordult meg úgy a világ, hogy a gyerek diktálja az ő lépéseit, és már nem csak a sakktáblán? Szégyent és tehetetlenséget érez. A kérdést nem az őszinte bátorság, hanem a nyilvánvaló elgyávulás hozza elő belőle. Jobb ott? És azonnal elhallgat. Mi az, hogy jobb? Minél? És hol van az ott? Honnan is tudná, hogy olyankor egy másik világban létezik? A kérdés suta és sánta, a szomszéd kisgyerek mégis elérti. Jobb. Miért? Mert ott boldog vagyok… és vidám. Na, lépjél!
