A szoros

(Strâmtoarea)

A reptéren apu elkezd gyalogolni a mozgójárdán, én pedig a gördülő sáv mellett indulok el. Néha neki kell futamodnom, hogy utolérjem. Nem tudom, miért nem tartottam vele én is azon. A járda furcsán üres, azon töprengek, hogy jó irányba megyünk-e, és mi van az utastársainkkal, ők nem akarják megkapni a poggyászukat? Egy hangszóróban egy nő tájékoztat mindenféléről, de semmit sem értek belőle. Megállok, visszanézek, senki nem jön mögöttünk. Apu már jóval előttem jár.

A repülőút csupán ötven percet tartott, korábban nem jártam még Törökországban, és csak most jövök rá, hogy milyen közel vagyunk Isztambulhoz. Mi, románok, úgy értem.

A gépen nekem az ablak melletti hely jutott, apu a sor másik szélén ült, köztünk egy üres szék. Alacsonyan repültünk, én végig az ablaküvegre tapasztott orral, úgy bámultam a tájra, mint egy Google-térképre. Az italokat kínálgató légikisasszony egy pohár vizet nyújtott felém, amelyik viszont a reggelit hozta, nem vett észre engem. Nem is kérdezett tőlem semmit, csak apunak adott egy szendvicset, ő kibontotta, és miután észrevette, hogy nézem, megszólalt:

– Kérsz?

Ingattam a fejem. Apu bekebelezte a cipó másik felét is.

– Vagy szóljak, hogy hozzon neked is?

– Hagyd, ha nem mondtad, amikor itt járt…

Nyelt egyet, felhajtotta a narancslevet, és összegyűrte markában a műanyag poharat, amelyet aztán a légikisasszony egy zacskóba gyűjtött be.

Május 3-án, azaz egy hét múlva születésnapja lesz.

Május 18-án, a harmincéves egyetemi véndiák-találkozón sok idő után ismét találkozik anyuval.

Miután ötvenévesen rájött, hogy száz kilót nyom (fél évszázad és egytized tonna, mondta akkoriban, az unalomig ismételgetve ezt a poént), elkezdett mozogni. Aztán edzeni. Most, néhány év után, egészen jól néz ki, őszes haj, apró szakáll, és feszesebb rajta a hús. Szinte naponta jár úszni. Annyira megszerette ezt, hogy arra gondoltam: születésnapi ajándékként beíratom őt a Dardanellák szoros átúszását feltételező versenyre, amelyet pontosan 3-án rendeznek meg.

Egy ausztráliai származású, brit férfi a főszervezője, együttműködve a török hatóságokkal. Közel öt kilométert kell úszni Európa és Ázsia között, a szorost pedig, amely a világon az egyik legforgalmasabb útvonal, csupán két órára zárják le, amennyit tart a megmérettetés. Ha valaki nem fejezi be ezalatt, csónakba emelik ki. Ha megtalálják. Ha nem, a hajók áthajtanak rajta. Pusztultam meg az aggodalomtól, apu pedig a boldogságtól. A részvétel árában benne volt öt nap nyíltvízi edzés is, ahogy ezt nevezik, tapasztalt trénerek irányításával. Amikor meghallottam, hogy brit szervezésű, az esemény teljesen bizalomgerjesztővé vált számomra, főként, hogy ismertetőjében egy egészen romantikus dolgot is olvastam: a verseny ötletgazdája Lord Byron volt, az első ember, akiről a krónikák feljegyezték, hogy átúszta a szorost, egy mitológiai hős nyomdokain, aki minden éjjel kétszer így kelt át a vizen, hogy találkozhasson a kedvesével.

Mielőtt odamennénk a verseny helyszínére, három napot Isztambulban töltünk. Ennyi elég is lesz ahhoz, hogy miután hazatérünk, sokáig mindenütt a müezzint halljam, minden éles és elnyújtott hang, ami felülről jön, mintha őt jelentené be, és mintha gyülekezőt fújna valamiért.

Apu mindenért alkudozik nekem, amit eszem, amit veszek, a fűszerbazárban remek árat harcol ki az indiai sáfrányomra, ő pedig vesz magának egy madzagon díszelgő, szárított padlizsánfüzért, amit aztán büszkén visel a városban, mintha trópusi girland volna.

Mondom neki, hogy szeretnék egy szőnyeget is.

– És ki cipeli majd neked?

– Hogyhogy ki? Hát te! De lehet, hogy ráülök, és úgy repülök haza – mondom kacagva, apu viszont halálkomolyan válaszol:

– És akkor a bőröndödet hurcolom én? Ennyi idősen?

Később, amikor kimerülten ledobjuk magunkat egy szökőkút kávájára, ő beljebb húzódik, hogy a vízpermet oldalról érje, én pedig félig a vízsugár felé fordulva kezet mosok egy annyira édes sütemény után, hogy összeragadt a szájam tőle, belevág:

– A repülő szőnyeg amúgy nem lehetetlenség. Legalábbis elméletileg. Vannak kutatások, ezek szerint egy tíz centi hosszú, egytized milliméter vastag szőnyegecske képes lebegni, ha másodpercenként tízszer rezdül. Egyfajta hullámvasút volna.

Apu mérnök. Imádja a kerek számokat.

– Jobban megérted, hogyan működik, ha arra gondolsz, ahogyan egy száraz falevél leesik a földre ősszel. Az elv ugyanaz: minél közelebb ér a talajhoz, a levegő annál nagyobb ellenállást fejt ki…

Én egy aznap az illusztrációk miatt megvásárolt Naszreddin Hodzsát lapozok türelmetlenül. Amikor apu meglátja, azt mondja, hogy arra a pénzre inkább vettem volna gránátalmalevet, annak mindketten örülhettünk volna. Pedig ő alkudta le nekem a könyv árát is.

A szállást az utolsó percen foglaltam le, nem is találtam már kétágyas szobát, úgyhogy háromágyast kértem, de végül a szobánkban két egyszerű ágy van, egy kétszemélyes és egy kanapé.

Ez az első alkalom, hogy több napra utaztam el apuval. Felfedezem, hogy horkol. Tagadja.

A fal melletti ágyat választom, őt az ablak mellé küldöm, a duplához. Minden reggel utánam ébred, felkönyököl, és köszönés helyett azt kérdi:

– Horkoltam?

– Igen.

Csalódottan dől vissza, arcát eltakarja a párnával.

– Fáradt voltam.

Másnap reggel:

– Ittam, és azért.

Másnap reggel:

– Hallottad most is?

Egyetlenegyszer jön le velem reggelizni, és kiábrándul, hogy szupermarketből van az étel. Müzlis joghurtot eszik, én visszafogom magam, hogy ne lakmározzak be a püspökkenyérből, bár megegyeztünk, hogy ezen a kiránduláson mindent megengedünk magunknak, glossy folyóiratokat és süteményeket is, de tudtam, hogy megfekszi a lelkét, ha látja, hogy nem ügyelek az egészségemre. Mániákus híve lett a helyes étkezésnek.

Az enyéim korán elváltak. Egészen kicsi voltam akkor. Amikor tizennyolc éves lettem, apu nem fizetett többé tartásdíjat utánam, amikor viszont húsz körül voltam, ő pedig épp elvált a második feleségétől is, elkezdett keresni telefonon. Előbb csak különleges alkalmakkor hívott fel, aztán azért is, hogy megkérdezze, hogy vagyok, elmeséljen ezt-azt, kávézzünk együtt, amikor Bukarest felé vezetett az útja.

Néha beszámoltam minderről anyunak, ő gondolkodóba esett, szomorúnak tűnt, de soha nem mondta meg nekem pontosan, hogy miért, én pedig nem faggattam, viszont idővel egész egyszerűen elkezdtem hibásnak érezni magam. Szégyenkeztem. Sejtettem, hogy úgy érzi, valamiképpen elárultuk. Én kínlódtam veled, és ő aratja le a babérokat, valahogy így. Furcsállva ejtette ki a nevét. Kezdetben kötelességemnek éreztem, hogy mindenről tájékoztassam, hiszen inkább volt az övé, mint az enyém, de aztán valami megszakadt, amikor rájöttem, hogy apu menő. Komoly erőfeszítésembe telik, hogy ezt a felismerést megtartsam magamnak. Titokban kedvelem aput.

Anyu megbízott azzal, hogy tudjam meg, kísérővel megy-e az egyetemi találkozóra.

– Gyere, hagyd, hogy adjam meg a repjegy árát – mondta, három ujját rátapasztva az apró teásbögrére.

– Születésnapi ajándék neked, nem kell megadnod. Mondtam már.

– A gyermekem vagy, miért fizetnél te nekem bármit is?

Anyu úgy tartja, hogy egy férfinek az a legnagyobb sértés, ha nem fogadnak el tőle pénzt. Apu még sohasem mondta nekem, hogy a gyermeke vagyok.

– Van nekem is munkám. Fizetésem is.

– Az ajándék az, hogy gondoltál erre – mondja. – A gyermekem vagy, hogy vegyem el a…?

Négy- és húszéves korom között mi voltam? Túl lehet lépni ezen valamikor? Ráadásul én vagyok az, aki mindhármunkhoz szeretne helyesen viszonyulni.

A béke, nem pediglen az igazság, olvastam valamikor egy Facebook-képen. Más nyelven.

– Milyen rossz ízű ez a tea – mondom. – Azt hiszem, sok cukrot kell tennem bele.

– Koncentrátum. De van kávé is – feleli. – Kérsz?

– Lusta vagyok érte menni.

Odamegy, elhozza.

– Beszéltél még Carmennel?

A felesége. A volt.

Zavarodottan néz rám.

– Mi jött rád, hogy Carment hozod elő?

Vállat vonok.

– Igen, néha beszélek vele. Még tudunk egymásról. El van keseredve, mert beteg az anyukája.

– Vele mész az egyetemi találkozóra?

– Azt sem tudom, megyek-e. A többin sem voltam. Azt hiszem, már senkit nem ismerek közülük.

– Anyut ismered.

Elmosolyodik, hátrahajtja a fejét. Úgy tűnik, hogy azon tépelődik, bevallhatja-e ezt nekem:

– Mindig tartottam anyádtól…

– Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlkozom azonnal, és nevetünk mindketten, de aztán rögtön el is borzadok a gondolatra, hogy őket kettőjüket egymás mellett látnám.

Talán gyermekkoromban egy ideig erről álmodoztam, de azt az álmot régen elfeledtem.

– Milyen furcsa volna – mondom.

– Micsoda?

– Hogy mi hárman összetalálkozzunk.

– Te szeretnéd ezt? – kérdezi elgondolkodva.

– Ha félünk ettől, mi értelme?

Anyu is meg van rémülve az évfordulós találkozótól, elborzad attól, hogy egyedül lesz, míg mindenki más párban, és valószínűleg apunak is lesz párja, én pedig mit tegyek, lessek valaki után, aki felkérne táncolni?, mondja, és én tőle is azt kérdezem: akarod, hogy elkísérjelek?

Neeem, akkor inkább nem is megyek. Úgysem nézek ki szalonképesen.

Persze, hogy szalonképes, úgy néz ki, ahogyan én egész életemben szeretnék.

Egyikőjükhöz sem hasonlítok, ki tudja, melyik elfeledett ősre ütök.

Az eceabati parti fürdőhelyen körülbelül 140 versenyző sorakozik fel, zömmel angolok és amerikaiak. Az ötkilométeres szakasz átúszási rekordja 48 perc, de idén különösen barátságtalan az időjárás, a víz hőmérséklete, amely általában 18 fok körüli, most 13. És a tenger nagyon háborog. Senki sem képzeli azt, hogy ilyen körülmények között meg lehetne dönteni a rekordot.

Apu a hosszú fürdőruhájában van, fején a szervezőktől kapott, narancssárga úszósapka, rajta a beiratkozás sorrendje szerinti 103-as rajtszám. Tiszta őrületnek érzem, hogy részt vesz ezen. Hideg van. Bár bebugyoláltam magam, egy ideje már remegek.

Mi van, ha a vízben hal meg hipotermia miatt?

Sokkal kevésbé lelkes már, mint amikor útra keltünk. Mintha valami kezdene rosszul menni. Talán nyomasztó, hogy egy napnál többet vagyunk együtt, vagy akár annál hosszabban, mint egy telefonbeszélgetésnyi idő. Összebarátkozott viszont egy Dominic nevű résztvevővel, aki angoltanár Aberdeenben, ahol Byron a gyermekkorát töltötte, és Dominic azért lépett oda hozzánk, hogy titokban megmutassa Charlie-t, egy 19 éves suhancot, aki hamarosan megkapja a tizennegyedik Byron lord címet. Egy egész filmes stáb követi.

– Ha már nem bírod, jelezd a csónakosoknak, hogy húzzanak ki a vízből, jó? Kérlek.

– Ejnye, hát hogyne bírnám – feleli.

– Nem tudtam, hogy ilyen hideg lesz.

– Ez tökéletes – válaszolja. – Ennél nehezebb megpróbáltatások várnak ránk – teszi hozzá kacsintva.

A kezem már jéggé fagyott. A rakodópart közelében ücsörgök. Egyik nadrágszáram átnedvesedett a kövekhez csapodó hullámoktól. A rajt nagyjából fél óra múlva, három körül lesz, a kísérőket komp szállítja át a másik partra, Çanakkale kikötőjébe, ahol a célvonal van.

Összeszorult szívvel válok el tőle.

Vajon mi nem működött köztük? És vajon túl könnyen lépek-e túl azon a tizenöt-tizenhat éven, amíg egyáltalán nem volt jelen az életemben? Anyu szerint a felesége. Ő választotta el őket, ő tiltotta meg apunak, hogy lássa a gyermekét.

A kikötőben, Çanakkaléban fel-alá járkálok, halas szendvicset eszem sóban pácolt zöldség levével átitatva, émelygek tőle. Nagyon édes sütivel nyomtatom el, még rosszabbul vagyok utána. Török lapokat vásárolok, az újságárudánál rájuk helyezem az ujjam, úgy kérem. Sárga fréziát veszek, a kedvencemet.

Több tíz apró csokor van belezsúfolva egy mosdótálba, és elég közelebb lépnem hozzá, a virágárus nő azonnal és szapora szóval kínálni kezdi nekem. Kérdezem, how much, azt mondja, on lira, miközben kinyújtja felém mind a tíz ujját. Tíz osztva kettővel: öt. Euró. Elnevetem magam. Jól van, három, hadarja a nő, és három ujját egyenesíti ki. Ok, hagyom jóvá, és ez az egyetlen sikeres alkudozásom valaha is. Elveszem a virágokat, és szinte szorítom két kézzel a mellkasomhoz, nehogy a sirályok elrabolják tőlem. Rengetegen vannak, semmit sem hagynak ki, röptében elkapnak egy kenyérmorzsát is, és ha a fejemre esne, onnan csippentenék fel.

A kikötőből látszik az utolsó bója, egyike a piros alkalmatosságoknak, amelyekkel az úszók útvonalát megjelölték, hogy tudják, melyik a helyes irány. Bő egy óra elteltével még egyikük sem bukkan fel, a parton várakozók azt szajkózzák, hogy nehéz év ez a verseny számára, szó sem lehet új rekordról. Én a virágcsokraimba bújva ácsorgok, szorongatom kezemben a bűzlő száracskáikat és az állott vízben szétmállott leveleiket.

Az első versenyző egy óra és huszonnyolc perc elteltével jön ki a vízből. Tapssal és virággal fogadják, ő felemeli ökölbe szorított kezét, és még számos köszönetet készül kifejezni, amikor a mentőautó egyik asszisztense odalép hozzá, valószínűleg azért, hogy megkérdezze, minden rendben van-e vele. Aztán sorban beérkeznek további versenyzők, látom Charlie-t is, rászegezett kamerával, sugárzik a boldogságtól, dicsőséget hozott nemes ősére, bár annak, úgy tudni, ez a próbatétel nem sikerült elsőre.

Hangosbemondón arról tájékoztatnak, hogy negyedóra múlva a vízi utat ismét megnyitják a tengeri forgalom előtt, a szervezők csupán két órára bérelték ki azt a szakaszt. A mentőcsónakok elkezdik partra hozni azokat a versenyzőket, akik feladták. Egészen a rakpart széléig megyek, apu sehol, kétségbeesetten vizslatom a partot és a nyílt tengert. fejem fölött köröznek a sirályok. Add, Uram, hogy jelzett volna. Add, Uram, hogy észre is vették.

Háborog a gyomrom. Egy korlátnak támaszkodom, tanácstalanul nézem a sokaságot, és valahol jobbra, hátul észreveszek egy hölgyet, amint a tengert bámulja mozdulatlanul. Egy női angyal. Fejére csavart vékony sállal, világos ruhában úgy áll ott, mintha arra összpontosítana, hogy gondolatban elmondjon egy ráolvasást, valakit visszahozzon ezzel, helyreállítson egy téves kapcsolást. Gyorsan elfordítom a fejem, hogy ne lásson meg, én se lássam őt, ne zavarjam meg. A tündérek általában az alkonyzónában jelennek meg, átkelőhelyek környékén, susogva, riadozva és kuncogva. Nem fordulok feléje, nehogy eltűnjön. Az agyamnak arra van szüksége, hogy ott őrizze meg őt.

Aztán egy bárkában, amelyről úgy tűnik, hogy az utolsó, meglátok egy embert, akinek az úszósapkáján azt írja: 103. Ezt kell látnom, nem is írhat rajta mást. Úgy érzem most, hogy a félelem legyőzéséért fizetendő ár túl nagy, hogy a kihívások, amelyek kockára teszik mindazt, amink van, őrületek. Nem kell bebizonyítanunk magunknak semmit, nem kell találkoznunk, ha ellenállnak ennek az energiamezőink.

Apu nem fejezte be a versenyt, de ott van a csónakban, és születésnapja van, és ebben a pillanatban senki más nem létezik a világon, csak ő. Bedobom a virágokat egy kukába, és elindulok feléje, hogy üdvözöljem.

‍

Szonda Szabolcs fordítása
1974, Sepsiszentgyörgy. Szülővárosában él.

‍