„A testesült szellem ábrázolása” – beszámoló Tompa Andrea könyvbemutatójáról

A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét szombati napján Tompa Andrea Kiváló testek című, legfrissebb regényéről beszélgetett a szerzővel Biró Annamária. A mű kapcsán az identitás, a nyelv, a test és a hatalom dinamikus összefonódásának témáját boncolgatták. 

A könyv, bár tematikájában kevésbé „kolozsvári regény”, mint az író korábbi művei, nagyon is ismerős közeget tár az erdélyi olvasók elé: sokszínű, nyelvekben és nyelvváltozatokban tobzódó szövege az itthoni mindennapos nyelvi érintkezéseket, multilingvális és etnikai viszonyokat tárgyalja. A szerző úgy véli, minden nyelv, amit ismerünk, máshoz kötődik, másra használatos az egyén számára. A latint hozza fel példának, amelyet az ókor misztikuma leng körül, így minden, amit latinul olvas az ember – legyen az bármilyen sületlenség –, valami nagy igazságnak hat. A regény egyik szereplője latintanár, az elbeszélés ezért tele van  ilyen vonatkozásokkal, kifejezésekkel. A rendszerváltás előtti világ történeteiben a holt nyelv a történelmi kontinuitásra, a múlt és jelen összefonódására emlékeztet, amely ott lapul Kolozsvár köveiben, embereiben, és még a város nevében is. 

A regény fő kiindulási pontját a kommunista diktatúra alatt írt besúgói szövegek adják, melyeknek szövegtípusa, szerkezete és nyelve meghatározott, éppen ezért a szerző számára rendkívüli felfedezés, hogy milyen sokféle elbeszélői hanggal szembesült azok tanulmányozása közben. A különböző nyelvből és világból érkező, más és más okból jelentő személyek egészen egyedivé alakítják a standardnak, tisztának értékelt szövegeiket – sokszor helytelen románsággal vagy nem értve a hatalom feléjük támasztott elvárásait. Ambíció, tehetség, morális mérce szerint váltakoznak a perspektívák, melyekből kitapinthatók az ártó vagy védelmező gesztusok. Az elbeszélők inkognitó volta emellett automatikusan megteremti az igényt az olvasóban, hogy megismerje azok valós identitását. Nyomozássá, afféle játékká válik az olvasás, a befogadó igyekszik válaszokat találni. A narrátorok megismerhetetlensége és a valóság szubjektivitása azonban nem csak játékosság, de szembesülés is azzal, hogy nincsenek biztos kapaszkodók, a múlt sosem tárja fel magát transzparensen.

‍

‍

A műben a nyelvi otthonosság és a többértelműség konfliktusa mellett a szerző az intimitás lehetőségét feszegeti egy olyan környezetben, amelyben a testiséget csak titokban, zárt terekben vállalhatják fel a szereplők: „a hatalom mindig az intimitásra kíváncsi”. A privát szférába betörő tekintet nem csak sérti, de fel is számolja azt, hiszen belső korlátot teremt a megfigyelt személyben. A homoszexualitás kriminalizálása a diktatúra idején még tovább szűkíti az önrendelkezés eszköztárát. Tompa úgy véli, ez a fajta szabadságvesztés szorosan összefügg a nyelvvel illetve annak hiányával. A testi önkifejezésre a szereplőknek nincsenek szavai, a megéléshez ezért a tánc, a képzőművészetek vezetik el őket – ezt igyekszik az író „visszafordítani” szavakra. A könyv tehát „ábrázolásokat ábrázol”, arra törekszik, hogy „testesült szellemként” mutassa be szubjektumait.

Végül a mű kontextusából kilépve az író a verbális nyelv lényegi szerepéről beszél, amelyet szerinte az alapvető emberi különbözőségünk tesz szükségessé: folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy megértsünk másokat és megértessük magunkat. Így a fordítás nem csak nyelvek között történik, valójában minden beszédaktus, minden cselekedet része. Számára a nyelv paradoxikus módon egyszerre akadály és lehetőség is a közeledésre. Ha képessé válunk egymás megértésére, a tér megnyílik ahhoz, hogy mindenkinek helyet adjon. A megértésben a szolidaritás gesztusa gyökerezik, mely által végül létrejöhet a felszabadulás. 

‍