A tovább élő Vásáry

Huszonhárom éves volt Dohnányi egykori zongorista-tanítványa, a mentora, Kodály Zoltán mellé két éve beosztott zeneakadémiai tanársegéd. Egy októberi estén koncertje volt Miskolcon. A műsorban rögzített és pompásan abszolvált zongoraverseny után, a közönség vastapsától lelkesítve Berlioz híres Rákóczi-indulóját tervezte játszani ráadásként a Faust elkárhozásából az Otto Taub­mann-átiratban. Bombabiztos sikerdarab, a bravúr és a miénk-tudat folytán lehetetlen, hogy ne válna be. Mielőtt ismét felment volna a színpadra, a fiatal zongoraművésznek feltűnt, hogy a pódiumajtó két oldalánál tébláboló, jól karbantartott elvtársak hevesen pusmognak, de azért fegyelmezetten húzódnak félre a reflektorfénybe kilépő előtt. A ­Marche Hongroise-t a tőle megszokott, fiatalosan kirobbanó energiájával, csillogóan eljátszó Vásáry Tamás azonban arra nem volt felkészülve, hogy produkcióját a nagy taps helyett számára megmagyarázhatatlan, orkánszerűen tomboló, szűnni alig akaró sikervihar követi. Aztán észre kellett vennie, hogy a népünnepély nem elsősorban miatta harsog. A színpadon akkor még nem tudta – hát honnan is tudhatta volna –, amit a közönség a nézőtéren igen: Budapesten kitört a forradalom. Alkalmi sofőrjével rohanvást rohantak vissza a fővárosba, amelynek peremkerületében fiatal, udvarias, de határozott forradalmárok elkérték az autójukat (amit aztán napok múlva sértetlenül vissza is szolgáltattak a benne hagyott elemózsiás csomaggal együtt).

Vásáry Tamás, zenésznemzedékek példaképe, barátja, oktatója és lelki formálója 2026. február 5-én, élete kilencvenharmadik esztendejében meghalt.¹ „Jóindulatú tünemény volt, mélytüzű virtuóz, ezoterikus keresztény, polihisztor humanista, kivételes magyar ember” (Ókovács Szilveszter). „Óriási élmény volt ezzel a tündéremberrel muzsikálni, érezni azt a hihetetlen mennyiségben kiszakadó energiát, amitől a zenélés minden elképzelhető más dolgot megszüntet az őt körülvevő világból” (Presser Gábor).

Még hosszan lehetne idézni a tágasabb dimenzióba átköltözött Vásáry méltatóinak szavait. Tény, hogy benne is egy utolsó mohikántól kellett elbúcsúznunk. Zenészi – jelesül zongoristai és dirigensi – pályáját ezek minden vonására kitekintve méltatni épp olyan nehéz feladat, mint ahogy pedagógusi, intézményszervezői teljesítményét számba venni. Utóbbi vállalás már csak azért is kilátástalanul hősies lenne, mert nem könnyű a racionális, a kulturális hagyomány öntőformáiból így-úgy megszilárdulva kikerült szavak csavarjaival, emeltyűivel, fogaskerekeivel egy olyan jellemet és szellemiséget „leírni”, amilyen a Vásáry Tamásé. Akik találkoztak vele, a világítóan kék szemekben csillapíthatatlan kíváncsiságot, naivitásig tágult jóhiszeműséget és tisztaságot láthattak. Amikor az operaházi direktor (Ókovács) „ezoterikus keresztényt” mondott, bizonyára nem gondolt rá, hogy e szószerkezet első tagja, a minősítő jelző talán nem is annyira Vásáryra vet fényt. A debreceni református püspök, Baltazár Dezső unokája, a szakmailag feddhetetlen és hajlíthatatlan erkölcsű – ezért végül is a kitelepítés áldozatává lett – kisgazda képviselő fia egész életében Abban és azokban hitt, Akinek ajándékát nem győzte elég alázatosan megköszönni, és amikben egész pályája, magánélete és világlátása eszmei útjelző cövekeit azonosította. És ebben a felmenőin és ifjúkora nevelőin túl például szolgált számára Kodály is, akitől gyakorlatban tanulhatta el, hogy a bölcsességnek együtt kell járnia a szeretettel. Kodály mindenkin abban és akkor segített, amiben és amikor semmilyen más megoldás nem maradt. Nem akarta elnevelni „védenceit”, de talán óvakodott is attól, hogy kényeztető vagy tolakodó támogatása folytán kihasználhatónak tekintsék. Vásáry mindenben támaszkodhatott a bizalmára. Kodály értette és támogatta a szívből, igazán és természetesen játszó fiatal Vásáryt, aki erre az útra egy tudatos és határozott szakítás árán indulhatott el (Hernádi Lajos, első zeneakadémiai zongoratanára a tervszerű, racionális, intellektuális zeneeszményt képviselte, márpedig a tudatosság „elvette a zenélés hímporát” – ahogy Vásáry egy időskori interjújában mondta). Kodály csodálatba ejtő egyszerűséggel engedte el Vásáryt, amikor ez bejelentette: nem lehet zeneakadémiai szolfézsórák robotjában és zongoraművészként egyszerre kibontakoznia. „Ha nem lehet, hát nem lehet” – mondta Kodály, és valószínűleg pillanatra sem kapott lábra benne asszisztense hálátlanságának gyanúja.

Fiatal zenészek, szegény sorsú gyerekek, pályakezdő művészek számára létrehívott alapítványai, az általa kezdeményezett Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar, a nehezen megszámlálható mesterkurzusok és konzultációk, életének egész gyakorlati hitvallása arra mutat, hogy vele kapcsolatban tartalmatlan szó az ezoterikus. Az emberi, keresztényi és művészi elkötelezettség totalitása zárja ki.

‍

Jegyzetek

¹            Kolozsváron utoljára 2014. augusztus 23-án lépett fel a Magyar Napok keretében a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – „saját” kedves koncertegyüttese – karmestereként (Kodály: Páva-variációk, Liszt: Les Préludes, Csajkovszkij: Ötödik szimfónia).

‍