.svg)
A kisnemesi kúria udvarát megtöltötte a kutyacsaholás és a vadászok vezényszavainak zaja. A fagyos hajnali levegőben mind az ebek, mind a kivörösödött arcú, kucsmás hajtók lehelete kis párafelhőkben szállingózott. A ház általában álmos személyzete most szokatlanul sürgölődött.
Mindenki igyekezett az elfoglaltságnak legalább a látszatát fenntartani, hiszen nemrég érkezett a távirat, hogy a ház urának befolyásos unokaöccse meg kívánta látogatni az elszegényedett, s emiatt falura kényszerült nagybátyját. Ez a látogatás már szokásossá vált, ugyanis a gazdag rokon szerelmese volt a vadászatnak. Minden évben legalább háromszor megüzente bácsikájának, hogy igénybe venné vendégszeretetét, és nagy számú kísérettel, tömérdek vadásszal és kutyával a tanyasi kastélyba utazott. Édesapja korai halála és az így megszerzett tetemes hagyaték lehetővé tette ezt a fényűzést.
A ház ura, egy hatvanas éveit taposó, nyugdíjazott ezredes végigsimított gyér, őszülő haján, majd visszatette fejére kalapját. Parancshoz szokott katonaember volt, arra idomítva, hogy mindig fejet hajtson a nála nagyobb autoritás előtt. Ezúttal is engedett szerencsésebb rokona önkényének, büszkesége rovására. Cselédsége tudta, hogy ilyenkor nem érdemes zavarni az öreget. Szigorú tekintetével végigpásztázta a láthatárt, keresve unokaöccse cifra városi díszfogatát, amit hamarosan meg is pillantott a latyakos úton.
Ahogy a kocsi megállt a ház előtt, és az ajtaja kinyílt, a már így is szikár ezredes most még szigorúbbnak tűnt: tagjai, akár egy viharba tévedt hajó szakadásig feszült kötelei. A nyíláson először egy hájas comb, majd hasonló hátsó bukkant fel, végül előkerült teljes valójában a fiatal báró. Az öreg csendben méltatlankodott azon, hogy a nemes nyomában szökkenő barna vizsla a drága bársonnyal bélelt hintóban utazott. A fiatalabbik kedélyesen köszöntötte, megcirogatta az ebet, majd utasításokat osztogatott alantasainak, hogy minél hamarabb megkezdhessék a vadászatot.
Tíz percen belül minden készen állt. A kutyák pórázon sorakozva várták, hogy mi történik a következőkben. A vendéglátó értesítette fiatal társát, hogy a pásztorok láttak egy jól megtermett farkast ólálkodni a környéken. A fiatalabbik igyekezett peckesen megülni a lovát, kabátja kissé szűk volt, nehezen kapott levegőt. Idősebbik társa megtartotta sértett tekintetét, pattanásig feszültek a kötelek inaiban.
A felhőket átütő korai napsugarak már egy mérfölddel odább találták a csapatot. Előttük egy lankás domb terült el, mögötte sűrű bozót – tövisbokrok és alacsony növésű fák áthatolhatatlan útvesztője. Ekkor az egyik éleslátású vadász felkiáltott, mert néhány száz lépésre tőlük, egy kis domb mögül egy lompos, szürke test bontakozott ki.
Mire az úrfi észrevette, hogy mi okozta az izgalmat, idősebb társa már a helyzetet átlátva szólongatta a saját embereit, hogy egy kis kerülővel a farkast elvágják egyetlen menekülési útvonalától, az erdőtől. Szerencséjükre a szél nekik kedvezően, az állat felől fújt, így az még nem érezhette meg szagukat. Földrögök repültek, ahogy a lovak a mezőt kapálva vágtába váltottak.
Végre az unokaöcs is észbe kapott, és parancsot adott a kutyák eleresztésére, amelyek már morogni és vicsorogni kezdtek az ismerős szagra. Úgy repültek, mintha puskából lőtték volna ki őket. Velük vágtatott gazdájuk is, aki látni akarta, hogyan teljesítenek. A lompos, egy jól megtermett, vén szuka, hirtelen észrevette a rá leselkedő veszélyt. Lustán kezdett el ügetni a biztonság felé. Már szinte beért a rengetegbe, amikor a kutyák utolérték, de nem vetették rá magukat egyből, csak fogaikat csattogtatva köröztek körülötte. Ekkor a barna vizsla, a fiatal nemes kedvence, merészen előreugrott, és hegyes fogaival az állat oldalát vette célba. Már úgy tűnt, hogy sikerrel jár, amikor az állat lidérces gyorsasággal megfordult, és sárga agyarait a kutya torkába mélyesztette. A jószág szűkölve tántorodott meg, majd összerogyott. Addigra a farkas hasonló sebességgel vetette be magát a sűrűbe, a kutyák utána. A fiatalember arcán a megszokott kisfiús pirosságot felváltotta a falfehér elképedés. Levetette magát a nyeregről, és botladozva futott a szeretett vöröses test felé. Hüppögve esett térdre, vérrel mocskolva be lovaglónadrágját. Elkésve megérkezett az idősebbik rokon is.
Nagybátyja először nem akart részt venni a jelenetben, de aztán felsejlett előtte egy emlék. Régi szülőházában sétált fiatal korában, amikor befordult az udvarra, és megpillantotta a homokban síró öccsét. Törött játékát tartotta a kezében, és keservesen bömbölt. Akkor nem törődött sokat ezzel, bimbózó katonai karrierjéről álmodozott, és egy lekicsinylő oldalpillantással elintézte az ügyet. Idősebb korára megszerette testvérét, és bár nem mutatta ki, de hirtelen halála súlyosan érte. Pufók, könnyektől nedves arca, ahogy a fejét fogva nehézkesen térdelt, ezek mind testvérét idézték. Tudta, öccse azt kívánta volna, hogy vigyázzon a fiúra. A hajó kiért a viharból, a kötelek már nem feszültek annyira tagjaiban. Maga módján próbálta vigasztalni:
– Ami elveszhet, csak vesszen – mondta –, azért nem érdemes hisztériázni.
