A vécsi tölgyek alatt

A helikoni íróközösség száz éve, 1926. július 15. és 18. között találkozott első alkalommal a marosvécsi kastélyban. Forró, napos idő volt, így főként a kastélyparkban cseréltek eszmét és fogalmaztak alaptételeket. Az ott egybegyűltek és a korabeli magyar irodalmi nyilvánosság formálói – pár kivétellel – úgy tekintettek az eseményre, illetve az irodalomtörténészek ma is úgy ítélik meg, hogy azon a barátian szellemeskedő hétvégén jött létre a romániai magyar irodalom első átfogó, szélesen integratív szervezete, amely egyrészt az alkotásnak és a kritikának nyitott szabad fórumot, másrészt csoportosan vállalták a romániai magyar közösségi érzület szelíd szilárdítását az írott szép szó kelléktárával. Ha úgy tetszik: a közéletre kívántak hatni, de versben és prózában.

1920-ban a magyar lakosság, amely addig az államalkotó nemzet kényelmes tudatában élt, ugyan nem egyik napról a másikra, de eléggé gyorsan kisebbségi helyzetben találta magát. Kapcsolata az intézményesített magyar kultúrával, oktatással, politikával részben vagy teljesen megszűnt, és létkörülményeit újra kényszerült gondolni. Az akkor emelt román–magyar határ közép- és főként hosszú távon a kulturális egytömbűség szétdarabolásának veszélyét is hordozta. Pár év után, a meglepődés bénultságának leküzdését követően a tekintélyes létszámú romániai magyarságot összefogni, képviselni és vezetni alkalmas polgári értelmiség szükségesnek látta intézményes, szervezeti keretek létrehozását, túl azon, amit az egyházak és az állam biztosított például az oktatás terén. Közösségerősítő szándékaihoz boldog együttműködőkre talált az agrárreformmal vagyonuktól teljesen meg nem fosztott arisztokraták, illetve a vagyonukat gyarapítani tudó vállalkozók körében.

Akárcsak korábban, a dualista Magyar Királyságban, ahol az írók és költők többsége a hírlapok szerkesztőségeiben képződött, szerzett munkabért a túléléshez és az íráshoz, majd apránként hírnevet is, és eltérő módokon önállósulva gyarapított életet, úgy a romániai magyar írók java része sem csupán az alkotói magány félhomályában, önműködően lépett a pályára. Legtöbbjük a szerkesztőségek munkás közösségeiben kezdte, ott szerzett jövedelmet, ismeretségeket, tapasztalatot és rutint, amihez utóbb népszerű műveivel hírnevet társított. 1919 és 1924 között 243 újonnan alapított s az impériumváltást túlélő 87 sajtótermék, összesen tehát 330 hír-, szak-, egyházi és művészeti lap alakította és szabályozta a romániai magyar közvéleményt. Több tízre tehető azon hírlapok és folyóiratok száma, amelyek szépirodalmat is közöltek szervesen vagy mellékletben, egyesek szórványosan szépirodalmi pályázatokat is hirdettek. A nagy magyar tömbről levált, ilyformán decentralizált, az igazodási kényszertől s a nyomasztó versenyhelyzettől átmenetileg szabadult romániai magyar irodalom önállósulni igyekezett a Nyugat folyóirat teremtette modern magyar irodalmi hagyomány folytatásával. Részben távolabb kereste új hangját, az irodalmi avantgárdban például, és részben befelé fordult, a regionális öntudatú transzilvanizmusba, amelynek magasan elvont eszméjébe bármi és minden beleférhetett, de leginkább a helyiből helyit alkotni egyszerűnek hangzó gyakorlata. Tizenöt szépirodalmi lap alakult az 1919–1924 közötti időszakban, viszont jelentős részük tőke és olvasó hiányában meg is szűnt gyorsan. Nagyváradon Tabéry Géza indította a Magyar Szót, Zsolt Béla a Tavaszt, Kolozsváron az első Napkeletet Paál Árpád, a Pásztortüzet Reményik Sándor, a Vasárnapot Kós Károly és Benedek Elek, Marosvásárhelyen a Zord Időt Osvát Kálmán, Aradon a Geniust és Új Geniust Franyó Zoltán, ugyanitt a Periszkópot Szántó György, Temesváron egymás után többet is alapítottak mások.

Ezek a szellemiségi műhely szándékával létesített szerkesztőségek, valamint a napilapok szebb anyagait szállító kis írói csoportok hozták létre és formálták a romániai magyar irodalmat 1919-től 1924-ig, amely öt évet Szerb Antal az erdélyi magyar irodalom első korszakának, Ligeti Ernő és Pomogáts Béla pedig a hőskornak tekintett. Léteztek irodalmi társaságok is, amelyek közül erős helyi kötődéssel a legrégebbiek és még működők közé sorolható az aradi Kölcsey Egyesület, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, a nagyváradi Szigligeti Társaság, Kolozsváron az Erdélyi Irodalmi Társaság, és ugyanitt az egykori Erdélyi Lapok folyóirat által indított egykori fiatalok. A hőskorban alakultak új, progresszívebb csoportok is. Kolozsváron megjelentek a kalákások, akik a Kaláka kiadó és Benedek Elek, valamint Kós Károly köré gyülekeztek, és ugyanők karolták fel az Ady-féle társadalmi radikalizmust követő tizenegyeket – ide tartozott többek között a nagyon fiatal Balázs Ferenc, Kemény János, Kacsó Sándor, Tamási Áron, Jancsó Béla –, akik csoportnevüket egy antológiából nyerték. Létesültek hasonlók Nagyváradon, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen is a pár hónapig megjelenő folyóiratok vonzáskörében, de átfogó, stabil, kiadót és lapot kitartóan működtető szervezetté egyik sem tudott ekkor válni.

Azért sem, mert a szépirodalom tömeges fogyasztásához szükség lett volna „beszervezett olvasóközönségre”, ahogyan Kuncz Aladár nevezte az irodalmi élet fenntartásának egyik lényeges alapját. Az olvasók magukhoz szoktatásában a szerzők 1922 után vállaltak egyre aktívabb szerepet. Benedek Elek és fiai (Kacsó Sándor, Nyirő József, Szentimrei Jenő, Tamási Áron) városok és falvak járásával, felolvasóestek szervezésével mutattak követésre alkalmas példát. Más eszközzel, de hasonló céllal vitték közel az olvasókhoz a nyomdavállalatok is a romániai magyar szépirodalmat. A kiadott könyvek száma egyre nőtt 1919 és 1924 között, a kezdeti éves 62 kötet terméséről majdhogynem megötszörözték az előállítást, és az öt év alatt megjelent példányok mennyisége meghaladta az egymilliót. Viszont a kevés szépirodalmi kötet javarészt szerzői magánkiadás volt, s a nyomdák inkább üzemi, semmint művészeti megvalósításként tekintettek a könyvnyomásra. A tőkeszegénység miatt azonban a ’20-as évek első felét mindössze néhány valóban nagy vállalkozás élte túl, például a három magyar egyház anyagi támogatásával üzemelő kolozsvári Minerva Rt., vagy a Sonnenfeld A. Rt., ez a roppant sikeres üzleti könyvgyár Nagyváradon.

A helyzetkép tehát a romániai magyar irodalomról 1924-ben: író és költő szép számmal akadt, de folyóirat, kiadó, nyomda és olvasó alig. Ezért is korszakzáró az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó alapítása, és korszakalkotó a működése. Az induláshoz szükséges összeget egyes vélekedések szerint Szántó Miklós egeresi üzemigazgató biztosította a kolozsvári Keleti Ujság (akkor még) polgári radikális napilap hat munkatársának: Kós Károly (kiadóigazgató), Paál Árpád, Nyirő József, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Zágoni István, akik az ESzC-t mint az írók betéti társaságát jegyezték be, és tiszteletdíjukkal hozzájárultak a működtetéséhez. Kezdetben 100, majd egyre több előfizetőt, ún. pártolót – vagy ahogy Marosi Ildikó nevezi: módos könyvbarátot – nyertek meg, akiknek 12 erdélyi író és költő előrendelt kötetét adták el, darabját 200 lejért. Amikor 1925-től Gulácsy Irén Hamueső című regényével a kiadás megindult, a Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Rt.-nél állították elő pártolóik számára a számozott, amatőr kiadású díszes példányokat, ezek eladásából indították a puha fedelű tömeges nyomtatást 1928-tól, erre a Minervával szerződtek. Rövidesen magyarországi kiadók és terjesztők is beszálltak a bravúrosan kiötölt virágzó üzletbe. Az „erdélyi irodalom” márkanév lett. 1928-ban az Erdélyi Helikon folyóirat is elindult – Kós Károly, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, Kovács László szerkesztőkkel –, amely korábbi társaihoz hasonlóan ráfizetéses lett volna, ha Kósék az ESzC bevételének egy részét nem fordítják rá. Így viszont 1944-ig fent tudtak maradni.

1922–26-ra a romániai magyar politika is megtalálta biztos, közös, a zöm számára konszenzuális szervezeti keretét, a(z Országos) Magyar Pártot. Eközben az írók, a költők és a hangzó irodalom élvezői felolvasóturnékon, versénekléseken és irodalmi matinékon vettek részt Erdélyben, Bánságban és Partiumban, a városokban, a falvakban, s időnként a vidéki kastélyokban is. Kuncz Aladár, Molter Károly, Berde Mária s talán mások is keresték azt a közös eszmét, melybe – Pomogáts Béla kategorizálása szerint – a romániai magyar konzervatív, reformista, népi és jakobinus szerzők egyirányú csoportba rendeződhetnek, rendszeresnek tervezett találkozásikhoz helyszínt is találni igyekeztek. Kemény János báró, Tabéry Géza, Berde Mária és Ligeti Ernő egy 1923-as gernyeszegi alkalomra emlékezve jelölik meg az arisztokrata rezidencia ötletének kipattanását. Kemény az ekkor már nem kultusz- és még nem belügyminiszter Octavian Goga mellékes megjegyzéseként, Berde „egy író” javaslataként, Ligeti és Tabéry viszont Berde ötleteként rögzíti a gernyeszegi kastélyhoz hasonló helyszíngondolat születésének pillanatát.

Az ötletből 1926 nyarának elejére elhatározás és terv lett, megindultak az előkészületek. A vendégeket állítólag Kuncz válogatta, Kemény pedig június 17-én szétküldte a meghívókat: „Ennek a vécsi első találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” A tervezett műsorról Kuncz tájékoztatta az egyetlen politikailag tapasztalt résztvevőt, Bánffy Miklóst, és véleményformálásra kérte. Vezéri szerepet senki nem kapott a szervezetben, amit a későbbi találkozók visszaigazoltak, szabad munkaközösségként meghatározott, demokratikus, közóhajú csoportosulás volt. Irodalmi plen-air parlament, ahogyan Babits nevezte 1931-ben. Bánffy szervezőtehetsége az ESzC és az Erdélyi Helikon folyóirat összekapcsolásában nyilvánult meg 1926-ot követően.

Fullasztóan meleg nap volt július 15., csütörtök. A meghívottak nagy csoportban vonattal, vagy ketten-hárman autóval, netán önmagukban érkeztek. Pontos létszámuk bizonytalan, a különféle kortárs és utólagos felsorolások legkevesebb 19, legtöbb 30 résztvevőt emlegetnek. A beszámolókból összeállíthatóan ott volt: Kemény János, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Tabéry Géza, Tompa László, Kuncz Aladár, Nyirő József, Ligeti Ernő, Gyallay Domokos, Endre Károly, Kádár Imre, Molter Károly, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Bárd Oszkár, Tamási Áron, Olosz Lajos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor. Tehát 20. Nem vett részt, pedig biztosan kapott meghívót: Makkai Sándor, Sipos Domokos, Berde Mária, Gulácsy Irén. A pontoshoz közelítő névsort visszaigazolja a csoport július 17-én Marosvécsről megfogalmazott üdvözlőlevele Makkai Sándorhoz, viszont az aláírók közül hiányzik Gyallay Domokos, aki bizonyára péntek este vagy szombat reggel elutazott. Az első találkozó csoportképe pillanatnyilag nem ismert.

Írók egy kastélyban – a művelődéstörténet látott már ilyent, amikor 1817 és 1819 között a keszthelyi Festetics-kastélyban Festetics György gróf megszervezte az első „helikoni ünnepségeket” (a hagyomány azóta is él). Helikonnak nevezni Marosvécsen kezdték, korábban ezzel a névvel nem hivatkoztak rá. Megkülönböztetésül kapta az erdélyi tulajdonságjelzőt.

Jelen volt még Kemény Gizella (János nővére), Augusta Paton (a felesége) és báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, aki stratégiai szempontból a bejárat melletti raktárszobát választotta szállásul, „hogy lássa, ki jön haza későn, és kivel!” A találkozóról több hírlapi beszámoló és feljegyzés született. Hunyady Sándor Tabéryvel került egy szobába. „Olyan jól esik egy másik férfit megszeretni. Becsületes érzés ez és annyira önkénytelenül támad, mint egy erős kézfogás.” A temesvári Endre Károlynak Szilvássy Karola iránt gyúlt rajongása: „Nem tudja az ember, mi csillog jobban, szemei a gyertyafényben, nyaka körül a csodálatos kollié, vagy páratlan szelleme, mely villanyoz, serkent, s amely a Helikon íróinak komoly munkáját láthatatlan, szuggesztív erejével nem kis mértékben segítette elő.” A fiatal Kacsó erősen zavarban volt Hunyady és Kuncz társaságában, megnémult mellettük, oly nagyra értékelte őket. Többen elfelejtettek megborotválkozni indulás előtt, Keményék ezért borbélyt hozattak Szászrégenből.

A tölgyekkel szegélyezett tisztást a megbeszélések helyszínéül Karola javasolta. Gong jelezte az étkezések idejét, a vacsorák alatt arisztokrata protokoll érvényesült, „kesztyűs inasok csöndesen járnak a hátunk mögött” – jegyzi meg Ligeti. Vacsora után sétáltak, majd bent vagy kint a szakállszárítóban üldögéltek és tréfálkoztak, néha szuroksötétben, egymás hangjáról ismerve fel az éppen megszólalót. A péntek nappali nagy megbeszélés jegyzőkönyvét Kacsó vezette, a vita elnöke Gyallay volt. Első és legfontosabb programadó határozatként elfogadták a csoportosulás közéleti alapelveit: „A romániai magyar kisebbség nemzeti jövője megköveteli, hogy vezetői a kulturális élet törekvéseire helyezzék át tevékenységük súlypontját. A népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal.” Kiérezhető ebből némi aggodalom a romániai magyar kisebbség jövőjét illetően, ugyanakkor a második mondat mintha a következő 100 évet vetítette volna elő, annak adott volna feladatot. Ugyanitt a csoport a nemzeti jövő biztosítására egy művészeti-irodalmi szervezet – „kollektív organizmus” – létrehozását sürgette, és átmenetileg szűkkörűen vállalta a szerepet.

Mivel többen is úgy tapasztalták, és általános problémának is tekintették azt, hogy a műkritika gyakorlását akadályozta a romániai magyar irodalom bensőséges berendezkedése, a Helikon második határozata a szabad kritikai szellem biztosítását sürgette, ami az előbbi feladathoz hasonlóan nem nélkülözhette a nyilvánosság bevonását. Ugyanakkor – idealistán – teljes átláthatóságot szabott volna meg a közéleti szereplések minden terén is. „Szükséges, hogy a közélet minden munkása és minden fóruma a termékeny, nyilvános megvitatás ellenőrzése alá helyezze magát, ami az eszmék élénk cseréje által biztosítja a népi rétegek érdeklődő részvételét.” A baráti összejövetel a maga családias hangulatában kisebb buborékot képezett, amelynek széles körű leképződését elvárnia ugyan naiv elképzelés volt, de megbocsátható.

A harmadik számú határozattal egy szépirodalmi lap indításáról döntöttek, amelynek az Erdélyi Szépmíves Céh teljes támogatást biztosít, és bár ekkor még azt remélték, hogy a csoportosulást jogi személyként jegyezhetik be, erre végül nem nyílt lehetőségük. A kiadó által fenntartott lap gyakorlata nem kis fejtörést okozhatott, de megoldották 1928-cal kezdődően. A pénteki tanácskozáson jelen volt és – Hunyady szerint – sűrűn jegyzetelt Robert Maurer evangélikus szász lelkész és író, a brassói Klingsor (Siebenbürgische Zeitschrift) folyóirat levelező munkatársa, akit leginkább talán a negyedik határozat érdekelhetett, melyben kimondták a romániai magyar irodalom közeledését a társnemzetek irodalmához, s a kölcsönös irányú átjárhatóság megteremtését (közlések, műfordítások). Maurer ezt a nyitást ki is emelte beszámolójában: „– A találkozó résztvevői elsőrendű művelődési feladatnak tekintik a legélénkebb kölcsönös kapcsolatok létrehozását a román és az erdélyi német, valamint a magyar irodalom között, ez ugyanis előnyösen befolyásolja e népek közös lelki életét –” (Ritoók János fordítása). Állítólag román szerzők is kaptak meghívót, de nem jelentek meg.

A helikoni munkaközösség valóban munkaként fogta fel a kitűzött feladatokat, ami a harmadik és az ötödik határozat szövegéből derül ki egyértelműen, ugyanis mindkét határozatban bizottságok felállításáról döntött, s a bizottsági tagokat meg is nevezte. Az ötödik határozat a színház válságának megoldását, a színjátszás felkarolását tűzte ki, és az ekkor felállított bizottság egyes tagjai gondoskodhattak hét évvel később a kolozsvári színház vezetésének Janovics Jenőtől való átvételéről, aki 1933-ban mondott le. Utolsó határozatként a Kemény család által felajánlott és utólag állandósított 30 000 lejes írói díjat Kacsó Sándornak ítélték meg, aki ebből párizsi tanulmányútra indult nemsokára. A határozatokhoz kapcsolódóan számos előadás hangzott el pénteken és szombaton, vasárnap utaztak haza.

György Lajos irodalomtörténész az első találkozó után a helikoni közösséget a progresszívek gyülekezetének tekintette, és ráfogta, hogy arisztokratikus allűrrel a romániai magyar írók többségét kizárta magából. A határozatokkal sem volt megelégedve, redundánsnak és felettébb általánosnak látta, azok ugyanis már megvalósultak, hiszen szerinte az olvasóbázis szélesítéséhez minden előző lap, kiadó, program, írói olimpiász, regénypályázat hozzájárult, és tulajdonképpen ez a sokszínűség az, ami gazdagíthatná érdemben a romániai magyar irodalmat, nem egy olyan exkluzív klub, mint a marosvécsi. Szerb Antalhoz ugyan az jutott el később, hogy „Marosvécs kapuin belül megszűnik jobboldal és baloldal”, de Bánffyt nem látták szívesen a jobboldali írók, a jobboldaliak jelenlétét a baloldali Korunk kifogásolta, s az írók gyülekezetét általánosságban helytelenítették a Magyar Párt vezetői. Szentimrei „nemszeretem levegőjű”-ként jellemezte Benedeknek írt levelében az első találkozót, Ligeti szerint pedig: „Nem tetszett ez a szövetkezés a konzervatív irodalmi köröknek sem, az irodalmi társaságok számos tagjának, akik sértve érezték magukat, hogy ők nem kaptak meghívót.” Így megy ez.

‍