Akkora a veszteségem (versek)

Akkora a veszteségem

‍

baljóslatú gyermekkorom

gircses-görcsös fáinak

egyengetése közben

szemem gesztenyebarnájában

megrekedt a holdtölte

amilyen volt

életem kezdete

olyan lesz a vége is

árvaságom kagylójában

homokszemekké morzsolódnak

a gyöngyszemek

folyton-folyvást csip-csup

örömöknek hódoltam

csak a rimbaud-i bolondosság

maradt meg bennem

szomorúságom kaftánját

hófehér spongyával tisztogatom

mégis akkora a veszteségem

mint napóleon

berezinai szerencsétlensége

Cserépvázába gyűrt

‍

rám csimpaszkodott

az élet üressége

szemeimet bekormolta

füleim előtt

ágyút sütött el

bőrömet cipőtalppá

cserzette

homlokomra birsalma-sápadt

felhőket lehelt

gerincoszlopomat

mészkővé merevítette

ezután cserépvázába gyűrt

csendéletnek

Milyen lehet

‍

ha rám világít

a hold fényes korongja

rám vicsorít

a koromsötétség

állkapcsa is

mint forró napon

kiszáradt bogár

kifogytam nedveimből

fikarcnyi öröm se

mocorog bennem

akár öblös

madárfészkeket

a konok éj

befeketítette szívemet

a csönd

mint odüsszeusz

a tündéri penelopéra

úgy vágyódtam a virradatra

hogy kismirglizze belőlem

a szomorúságot

milyen lehet

a hömpölygő tenger

milyen lehet

az ég selymére

guggoló göncölszekér

fura öregségem

időkapszulájára aszalódva

megláthatom-e még

Hadilábon állok

‍

ácsorgok a hold

kakastaréja alatt

sötétség kormával

bemázolt szememet

nem öblögeti

villogó fénye

ha rusnya arcomról

művészi festmény készülne

híres képtárban is

megállná a helyét

mint undok szúnak

a korhadt fában

annyi helyem sincs a világon

minden életrevalóságomat

aláaknázta a bánat

az életet ma se

tudom élni

halántékom csontpántján

kezd kicsírázni

a demencia

mire az élet

mire a halál

mindkettővel

hadilábon állok

ha egyikből kikecmergek

belehuppanok

a másikba

‍