Amikor a narancsvirág illatát érzed

A dél-spanyolországi Almeríában született José Padilla Sánchez (1889–1960) dallamai manapság elsősorban a City Lights (Nagyvárosi fények, 1931, rendezte Charlie Chaplin), a Scent of a Woman (Egy asszony illata, 1992, r.: Martin Brest) és a Matchstick Men (Trükkös fiúk, 2003, r.: Ridley Scott) című filmek zenei alaptémáiként ismertek. A maga korában azonban számos egyéb, slágerré játszott melódia fűződött a nevéhez; elsősorban a madridi zarzuela-színházak komponistájaként szerzett elismerést. Később hosszabb időszakokat töltött Párizsban, ahol operettszerzőként alkalmazták; ott írt műveinek – Pépète (1924) és Symphonie Portugaise (1949) – egyes dallamai aztán helyet találtak maguknak a Moulin Rouge és más revüszínházak állandó repertoárjában is. És néhány kifejezetten spanyol(os) vétetésű dala is sokáig zöldellt – hiszen ez (?) várható el az örökzöldektől –, El relicario, La violetera és a Valencia vagy a My Spanish Rose, mely utóbbit később Je­rome Kern jóvoltából a Broadway színpadain is sokat játszották.

Most, hogy immár visszafordíthatatlanul kinyarult, sokan utaznak Valenciába, ebbe a katalános vérmérsékletű, de Barcelonánál egy fokkal mégiscsak „spanyolabb” kikötővárosba. Aki éppenséggel oda készül vakációzni, annak talán nem válik kárára Maestro Padilla Valenciáját is meghallgatni – mintegy ráhangolódás gyanánt –, azt a pasodoble-dalt, amelyet az 1924-es La bien amada zarzuela-­játékhoz írt, s amely két év múlva a Valencia című némafilm zenéjeként is gyökeret vert a köztudatban. (A Paul Whiteman és zenekara által felvett dal 1926 egyik legnagyobb slágere lett, és az év március 30-ától kezdődően tizenegy hétig vezette a slágerlistákat az Egyesült Államokban.) A kicsattanóan induló-temperamentumú zene, ahogyan egy valamirevaló pasodobléhoz illik is, a hencegésig ható büszkeségnek, a fauna elemeivel – rózsával, naranccsal, mandulával – érzékletessé varázsolt szerelmetességnek, a Nőnek és a Hazának a kevercsét magasztalja fel és ismételgeti makacsul.

Kettős lépést jelent a paso doble. Előbb a sarok, majd a féltalp koppan a parketten, miközben pontozott ritmusú zenére, körülbelül egy gyors induló tempójában haladnak-pörögnek a táncosok, menetszerűen. Valójában a zenei műformaként (spanyol eredetű katonai indulóként) értelmezett pasodoble már a „második fázisról”, vagyis a rá lejtett táncról kapta a nevét. De ma már ritkán látni táncparketten igazi pasodoblét, önállósult változatban se túl gyakran – leginkább színpadon. Az 1920-as évektől amolyan bikaviadal-pantomimként terjedt el – a férfi és a nő harmonizált táncmozgásai egy képzelt bika körül bontakoznak ki, a férfi mintegy vörös lepelként „használja” hölgypartnerét, mozgásuk így az arénabeli küzdelemre utaló figurák flamencoelemekkel átstilizált sorozata –, s a mai formáját nem is Spanyolországban, hanem Franciaországban nyerte el, ahol kezdetben elsősorban műtánc, vagyis profi táncosok gondosan koreografált produkciója volt. Később viszont versenytánccá is avanzsált.

Nos, a Valencia és a (zenei formaként értett) pasodoblék egy része a zarzuela-játékokban találtak táptalajra. A zarzuela a spanyol zenés színház nagy tekintélynek örvendő, a korai barokkig visszavezethető „műfaja”, amely nemcsak Spanyolországban, de egy egész sor más, spanyol nyelvű területen is meghonosodott. Prózai és énekelt részek váltakoznak benne, akárcsak a későbbi musicalekben, s a zene – az áriáktól a népszerű dalokig – korántsem puszta ékítmény, hanem meghatározó dramaturgiai szerepű is. „A zarzuela volt az a zene, amelynek a szüleim az életüket szentelték, és emiatt határoztam el, hogy támogatni fogom a fiatal zarzuelaénekeseket” – mondta egyszer Placido Domingo, egy a nagyon sok énekes közül, aki a Valenciát világszerte ismét és ismét sikerre vitte. Az ötvenes évektől kezdve Tony Martin, Mario Lanza, Sara Montiel mellett/után persze épp Placido Domingo Valencia-felvételei váltak igazán klasszikussá, jóllehet sok más, kisebb nevű előadója is megérdemli a babért. A dalt amúgy Valencia tartomány nem hivatalos himnuszaként éneklik, mint ahogy elmaradhatatlan a március 15-e és 19-e között (vagyis nagyjából szentjózsefkor) tartott Fallas-ünnep alkalmával is. És gyakran hallani az Ofrena de flores (virágfelajánlás) alkalmával is a Nuestra Señora de los Desamparados (elhagyottak Szent Szüze) idején, mintha legalábbis az Istenszülőnek a szerelmet valló ezüstös Turia folyóhoz, a türkiz égbolthoz és a valenciai naphoz elválaszthatatlan és a világ végéig fennálló köze lenne.

‍