Az eltűnt olvasó nyomában

Előre szólok, sarkítani fogok. Nem kicsit, nagyon.

Kicsinyke kulturális és irodalmi pocsolyánkban megveszekedett kergetőzés zajlik. A kiadók, a folyóiratok, a szerkesztők és a szerzők üldözik sírig tartó szeretetükkel az olvasót. És persze a szemináriumi termekben őt üldözik az oktatók is. Pontosabban keresik. Valahol eltűnt a kanyarban, vagy két-három, esetleg négy kanyarral ezelőtt. Tanácstalanul néznek egymásra a kergetőző felek, már ha eljutnak odáig, hogy egymásra nézzenek, mert inkább csak maguk elé bámulnak, s nem értik, hová tűnt a drága jó olvasó, miért nincs itt, holott adjuk nekije a kezébe a drága, minőségi, értékes… (szabadon beírható bármely sznob jelző, kedves eltűnt olvasó, pontosabban kedves tanult kollégák) műveket. Opus magnumokat. És persze az oeuvre-ről szóló magvas elmélkedéseket. Azaz: ezt mind adnánk a kezébe annak a drága jó embernek, csak hát eltűnt. Lassan már a nyomait sem látjuk. De sebaj, első körben (majd a másodikban és harmadikban is) elolvassuk mi, szerzők, szerkesztők egymás könyveit, ha bírjuk az iramot és a termelést, hisz’ minden bokorban költő s író terem. És jól elmondhatjuk utána, hogy bírjuk a kultúrát meg az irodalmat. Mi vagyunk a birtokosai. Előállítói és fogyasztói. Alfája és ómegája.

Ha feltesszük a kérdést, pontosabban kérdéseket, ki, mit és hogyan olvas – lehet, hogy közelebb kerülünk az eltűnt személyhez. Valamilyen formában mindenki olvas, a chatüzenettől a kalandregényig vagy szoftpornóig széles a skála. A gyakorlat tehát él, és használják az emberek. A „mit” kérdésre már gyaníthatóan nehezebb a válasz, hiszen az eladások azt mutatják, hogy hatalmas profitot termelnek a könyvterjesztők. Szóval vesznek könyvet a népek, csak nem éppen az irodalmi pocsolyánk által magasra értékelt szépirodalmat. És emellett az a helyzet, hogy nagy a konkurencia is, s ha tetszik, ha nem, történetmesélésre és érzelmek felkeltésére nagyon is alkalmas a film, a sorozat, a kis- és nagyvideó, a színház, de még a sokáig leértékelt képregény is. Ebben az egyre erősebb médiazajban próbálják egyesek elérni az olvasót, és néha úgy tesznek, mintha a történetek és az érzések közlésének egyetlen formája még mindig az irodalom, tehát a szöveg lenne. Holott már lassan másfél évszázada nem így van. És megy a harc (már aki harcol) az olvasó figyelméért. Pontosabban a néző figyelméért. Mert az olvasó időközben néző (és hallgató) lett, aki néha olvas. Bemutatót szerveznek neki, videót vagy podcastot készítenek, hogy a vágyott olvasó (aki éppen néz és hallgat) esetleg olvasni kezdjen. Aztán ülünk, főként mink, az alfa és ómega, a bemutatón vagy a videó előtt, és elégedettek vagyunk, hogy nézzük és hallgatjuk egymást. Már aki odamegy. Mást nagyon nem tehetnek. És nincs ezzel semmi gond. Éppeg csak azt kellene végre elfogadni, hogy szubkultúra lettünk. És ezzel sincs semmi baj.

A baj ott kezdődik, mikor a veréb sasnak képzeli magát.

‍