.svg)
Dsida Jenőnek és Szilágyi Domokosnak odaátra
Nélküled hűtlenek hozzám a szavak.
Hol vagy, miért nem szólsz, miért nem küldesz?
Miért nem noszogatsz, hogy induljak?
Ha itt lennél, esküszöm, nem menekülnék!
Hiányzik nekem a kerülő, az ácsorgás Jaffa-Kocsárdon?
Kell nekem a tarsisi-kolozsvári álom?
Hiányzik nekem a sok jöttment, útonálló, matróz?
Kell nekem, hogy azt kérdezzék gúnyolódva:
mi a foglalkozásod, honnan jöttél, hol a hazád?
Ezt hallgassam? A szitkok áradatát, mint tengernek hullámát?
Azt, hogy nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám?
Hogy gyáva vagyok, hitvány, bérenc, bozgor?
Ha néha be is csaptalak, hidd el, ma már nem tenném,
oda mennék, ahová küldenél, mert tudom, immár tudom
– több ez, mint sejtés, több ez, mint sugallat –,
hogy nem tőled, magamtól nem menekülhetek,
mert mocorog a szó, a rádiumrögnyi szó,
mely növeszti bennem a kórt, és dédelgeti halálomat,
s hogy vinnem kell, vinnem kellene, ki kellene ejtenem,
de hallgatsz, nem szólsz, mert talán belefáradtál,
és így mondod fel (egyoldalúan) a prófétai szerződést,
vagy nem vagy, s ha te nem vagy, én sem lehetek,
és ami még iszonyúbb, lehet, nincs már Ninive-Transzilvánia,
és nincs, aki leszálljon trónjáról, nincs, aki hozzád térjen.
Hát itt ácsorgok borzasan, túró- és fokhagymabűztől áradón,
egyre fásultabban, emlékezés, tudás, sejtelem, bölcsesség nélkül.
És csak nézem, elnézem savós szemmel,
ahogy városaim, falvaim helyén ugar, vad szelek,
hogy így tedd rá, úgy tedd rá, forog, perdül, forog, perdül,
és egyedem-begyedem-kendertánc a világ.
Részlet a Liturgia Transylvanica című készülő kötetből (Lectio prima).
