Balgagó (regényrészletek)

Balgagó

Az ablakokat liliomok színezték, a falakat arany és ezüst fátylak borították, a Nap és a Hold, a szögek villogó drágakövek voltak, akár a csillagok. Az utakat örökké égő fáklyák világították meg, és így az imbolygó árnyak gyűrűjében ünnepélynek tűnt az utazás. De a fény csöndjében nyíltak az elmúlás kelyhei is. Bárki szakíthatott belőlük, mert egy hang óvta, követte a rejtőzni vágyót.

Balgagó erre gondolt azon az éjjelen, mikor belépett a kertbe. Egy táblán ezt olvasta:

A lépcső is

tengerbe visz,

a kehelyből

pereg a kavics.

Halkan csengett-bongott a kert, és Balgagó meg-megállt hol egy halvány-, hol egy mélykék kehely előtt, de nem tudta, honnan szakítson, nem merte a derengésüket megérinteni. Végül egy aranyszínűt választott, sóhajtva odahajolt, átnyúlt a derengésen, és óvatosan elválasztotta a szárától.

Balgagó meghallotta a hangot: aki kehelyhez ér, ellobbantja a fáklyákat útjairól és mégis fény felé tart, visszaadja a lángot a gyűrűnek, hogy rátaláljon egy nap. Kezedben az elvált titok, mely most már mindig követ. És most mondd el, miért léptél ki a fénykapun!

Balgagó, kezében a kehellyel, lekuporodott a földre és beszélni kezdett: árnyékban élek, hiába égnek a fáklyák, ha lehunyom a szemem, nem arany és ezüst fátylakat látok, hanem vérző csillagokat és holdakat. Az ünnepélyt keresem, ahol fellobbanok, mint a fáklya. Ezért gondolom, hogy a gyűrűt kell kutatnom, de hogy merre induljak, csak tőled tudhatom meg. Kérlek, segíts nekem!

Szemét a kehelyre szegezte, úgy várta a választ. A derengésben mintha egy arcot pillantott volna meg, amikor újra megszólította a hang: veled leszek, és te is visszatalálhatsz hozzám. Ereszd el a kelyhet, és amerre száll, arra indulj.

Balgagó elindult a derengés után, és átlépett egy másik világba.

Utazás

A kehely eltűnése után Balgagó nagyon egyedül érezte magát, és bánatában a hanghoz könyörgött, hogy nyugtassa meg, mert ha már most elveszíti a kedvét és a bátorságát, sohasem ér célhoz. Nem kapott választ. Elkeseredésében vissza akart fordulni, hogy megkeresse a fénykaput, de egyszer csak rádöbbent, hogy nem találja, és csak bolyongana össze-vissza.

Így tépelődött egy ideig, körül sem nézve, hogy hol is lehet. Sírva is fakadt tehetetlenségében, de ekkor megrázták a vállát, és hangokat is hallott. Reménykedve, már-már ujjongva fordult hátra, de csalódására és rémületére ismeretlen alakokat pillantott meg, férfiakat és nőket, akiknek a teste, mintha homokból volna, folytonosan változott. Aki egyszer férfi volt, az a következő pillanatban női formát öltött, a nő pedig férfi lett. De ami igazán meglepte, hogy közben néha a lovaik alakját is felvették, míg azok nem változtak soha emberré. Félrehúzódva, egy helyben álldogáltak, ügyet sem vetve erre a csodára.

Balgagó nem tudhatta, ki érinthette meg, mert amikor megfordult, az alakok hátralebbentek, de most mind egyre közelebb jött. Mintha hitetlenkedve meg akarnák érinteni, hogy ő vajon miért nem ölt más formát, miért ragaszkodik ehhez az alakjához?

Balgagó lába szinte földbe gyökerezett a félelemtől, és így egészen közel jutottak hozzá. Kivehette, hogy valószínűleg tényleg homokból vagy porból lehetnek, mert az a valami állandóan pereg belőlük, de földet sohasem ér, körülöttük ugyanis légáramok kavarogtak, egyikükről másikukra fújva a homokot, ami pillanatokra megtapadt rajtuk. Ezzel kényszerítették egymást az örökös változásra, legalábbis Balgagó erre következtetett a látottakból.

A hangjuk rekedtes volt és színtelen, és úgy hallotta, mintha nyugtatni akarnák, mert mindannyian ugyanúgy beszéltek és ugyanazt mondták.

Végül elérték Balgagót és körbefolyták, eközben állandóan dünnyögtek. Alig kapott már levegőt, szája tele lett porral, ám ekkor hirtelen erős szélroham taszította meg, és szétszórta mellőle ezeket a tüneményeket. Csak a lovak álldogáltak továbbra is a helyükön. Balgagó remegve állt és várt egy darabig, majd odament hozzájuk, de a lovak mozdulatlanok maradtak, és rájött, hogy nem látják őt.

Tanácstalanul nézte őket, ekkor az egyik ló váratlanul ügetni kezdett, mire a többiek követni kezdték. Balgagónak csak annyi ideje maradt, hogy megkapaszkodjon az egyikben és nagy nehezen felmásszon a hátára, aztán az egész csoport, mintha üldöznék, vágtatni kezdett. Balgagó hiába lesett hátra, csak a föld porzott mögöttük.

Hihetetlen volt ez az állatmenet, Balgagó nem is törekedett másra, mint hogy jól elhelyezkedjen és le ne essen, de közben kétségek közepette fürkészte a távolt, vajon hová igyekeznek vele oly sebesen? Már el sem tudta képzelni, hogy valaha is járt a kelyhek kertjében, minden álomnak tetszett ebben a képtelen vágtában.

A táj semmit sem változott. Ugyanaz a száraz, homokos talaj húzódott a végtelenségig, egy-egy cserjével, csenevész fával, az iram sem lassult, és Balgagónak be kellett hunynia a szemét, mivel lova a csoport közepén sodródott, és a felkavart por megkönnyeztette.

Talán elaludt, mert amikor felocsúdott, lépésben haladtak, és az alkonyban úgy tűnt, mintha óriási táboron mennének keresztül. Ameddig a szem ellátott, máglyák égtek, árnyak sürögtek, lovakat vezettek valahová, néhol gyerekek játszadoztak, és Balgagó döbbenten látta, hogy fel-feldobnak egy maroknyi homokot, de az nem hull le, hanem a tűzbe szóródik. Ez ismétlődött mindenhol, viszont az árnyak, hozzá hasonlóan, mindig ugyanazok maradtak. Szeretett volna szóba elegyedni velük, de félt, hogy akkor nem folytathatja az utazást. Különös az egészben csak az volt, hogy táborozásuk a legteljesebb csöndben történt, Balgagó egyedül a saját lélegzését hallotta, lova is hangtalanul poroszkált végig az éjszakában.

Hajnalra átfagyott, végtagjai elgémberedtek, és érezte, hogy már nem bírja sokáig. Mikor egy folyóparthoz értek, lecsúszott a földre és elaludt. Azt álmodta, hogy homokgyűrűt kell az ujjára húznia, amely azonban szétpereg, ha hozzáér.

Ébredés után ijedten látta, hogy a lovak átúszhattak a folyón, mert a túlsó parton álldogáltak, ugyanolyan érzéketlenül, mint ahogy először megpillantotta őket. Felugrott és a vízhez futott, hangosan kiáltott és integetett is, hogy magára vonja a figyelmet, de nem ért el semmilyen eredményt. Kétségbeesés vett rajta erőt és újra elszorult a szíve a magányosságtól, vágyakozva nézett el a víz felett, és már éppen arra gondolt, hogy megpróbál átúszni a folyón, ám ekkor olyan rémisztő jelenet tanúja lett, amit sokáig nem tudott elfelejteni.

Arról a partról, ahol ő állt, a folyó nyilván sekélyebb szakaszán, néhány férfi és nő gázolt át a vízen, és ahogy elérték a túlpartot, fáradtan lerogytak a földre. Összeölelkezve ültek egy ideig, majd egyikük, észrevéve a lovakat, felkiáltott, és a többieket megelőzve hozzájuk futott. Hiába kiabáltak rá, ő megragadta az egyik sörényét, mire az, mintha megégették volna, vadul felágaskodott és rettentő hangon felüvöltött. Abban a pillanatban darabokra tört a csend és a nyugalom, és az égből, földből, mindenhonnan poralakok sokasága állt össze, ezek irtózatos kavargás, átváltozás és üvöltés közepette rájuk rohantak. Ők a földre borulva próbálták eltakarni arcukat, de lassan elfogytak, homokká, porrá őrölték mindannyiukat.

Nem is ez rémítette meg legjobban Balgagót, sokkal inkább az emberek kétségbeesett rimánkodása és jajongása, ahogy egy nevet vagy szót hajtogatnak, egyre hívogatnak valakit vagy valamit. Amilyen hirtelen történt mindez, olyan gyorsan vége is lett, és a túlparton nem maradt más, csak az egykedvűen álldogáló lovak.

Ugyanakkor Balgagónak ismerősnek tűnt az újra nyugodt táj, és mint a villám érte a felismerés, hogy nem a lovak úsztak át, hanem ő került valamilyen csoda folytán erre az oldalra, vagyis a túlpartra. Beleborzongott, hogy mi történt volna vele, ha ő is ott van, de azt még kevésbé tudta elképzelni, hogy miért hozták el idáig, és neki miért nem történt semmi baja. Talán a hang és a kehely, gondolta, és egy utolsó pillantást vetett odaátra.

Rosszkedvűen fordult meg. Domboldal húzódott előtte, hamar felfedezte a tetejére vezető utat. Szokatlan volt az üde, élénkzöld szín, ami mindent beborított. Balgagó elindult az út felé, de közben úgy döntött, hogy inkább a domboldalon halad addig, és nem a folyó mentén. (…)

‍