Bevezetés a démonomachiába (regényrészlet)

         Gustav Meyrink emlékének

III.

Másnap megint minden kiábrándító volt, ahogy az elviselhető és felejtésre ítélt más- és mindennapok reggelein szokott lenni. Éppen ezek elől menekültem annak idején a sötét tudományokba, s most, mire gyümölcsöt termett volna a tudás fája, amelyet a munkától, a szórakozástól, az élettől lopott titkos időben nevelgettem, ennyi tanulás után most ne élvezzem ki? Miközben öltöztem, láttam, hogy két szempár mered rám a törölközőstóc mögül, egy állaté, de visszahúzódott a sötétbe. Megláttam a szekrényajtóra szerelt tükörben félmeztelen önmagam, vajon hogy tetszhetem én bárkinek is? Juanitára gondoltam, és elszégyelltem magam. Becsuktam, a törölközőstóccal együtt.

Míg lefőtt a kávé, embert varázsoltam magamból, ez a leghatásosabb mágiám eddig. Persze, ha beavatnak, akkor majd idézni is fogunk az Alkonyi Vérhold Páholyában, amelyet a legenda szerint még John Dee alapított keleti utazásáról való megtérte után, a 17. század hajnalán. Az idézés izgi lehet, talán majd a gyakorlati goetia tantárgy keretében. Egyébként általában az a fedősztori, hogy esti iskolába járok, ha a munkahelyem kérdezik például.

Már a kabátom vettem, amikor hirtelen megijedtem, a tükörből észrevettem, hogy az esernyőtartó mögül, a sarokból egy fehér kutya mered rám félénken. Majd elősettenkedett szájában a pórázzal.

– Oh, wow, qué mono, de cuki, imádom a kutyákat – sikkantotta Juanita.

– Mi a neve?

– Well, Pluto – vakkantottam feltehetően valami zsigeri Disney-emléktől késztetve.

– Holá Pluto. Me llamo Juanita, estoy encantada de conocerte.

– Hé, ezt nekem is tanítsd meg, én is akarok tudni spanyolul. Encantada! – Majd újra elmondta, és mivel látta, hogy nem tudom követni, felírta egy post-itre, és játékosan a belső zsebembe tette. Juanita valahogy más volt, pedig alig tudtam róla valamit. A nők már évek óta nem foglalkoztattak, ezért aztán zavarba sem tudtak hozni, egyedül Lilit úrnővel jegyeztem el magam, Éva lányai sajnos nem értettek meg. Agatával sem tartom a kapcsolatot, sokszor eszembe jut, de őt már elengedtem. Vannak helyrehozhatatlan dolgok. Ezt persze nem mondtam el Juanitának, még elijeszteném. Csak otthon vettem észre, amikor a post-itet kihajtogattam, hogy a spanyol mondat alá a telefonszámát is odaírta.

Azután szakítottunk, hogy ideköltöztünk Londonba. Agata nem találta meg a helyét, végül hazament Lengyelországba. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hol élek, amíg nem Molvániában élek, én odabent mindig otthon vagyok. A munka persze nyűg, de az ember kénytelen eladni az óráit, ha meg akar élni. Agatáról annyit tudok, hogy végül Krakkóba költözött, egy angol óvodában helyezkedett el. Mióta nem beszéltünk, öt éve, hat? Már gyereke van, posztolt egy gyerekes képet, hancúroznak az avarban. Ennyi, mert egyáltalán nem aktív a szájtokon. De kinek szülhetett gyereket?

A munka már stócokban várt a mail-fiókomban, a Teamsben és a programban, csupa banalitás, miközben a projektet kellene kidolgozni, a szöuliak nem adtak valami kényelmes határidőt. Elkezdtem klikkelgetni az ablakok és táblázatok között. Borús nap volt, a nyomás akár az óceán fenekén, hamar lankadt a figyelmem. S akkor hirtelen észrevettem a gép melletti tolltartóból kiálló ceruzát. Fekete toll vagy bojt volt raja. A közepén mintha két gombostűfej-szem pislogott volna. Talán Juanitáé, hogy került ide? Aztán leesett, el sem kellett magyarázni. A fekete tollbojttal pentagramot rajzoltam a gép képernyőjére, majd mint a satírozás, olyannak látszott az elszabadult kurzor gyors mozgása, s pillanatok alatt minden kitöltődött és a helyére szállt.

Dolgozhattam a projekttel. Az ötletelés azonban minden kitartásom ellenére sem vezetett előre. Helyette sötét gondolatok kezdtek aggasztani. Elővettem az irattartóból a tanulmányokat. Gyorsan elkalandozott a figyelmem, kihúztam az alsó fiókot, és kivettem Jakab király démonológiáját egy fakszimile kiadásban, amit az e-bayen rendeltem, ezzel indult az egész bolondéria. Persze a mester elveti, szerinte a babonás király annyit tudhat a sötét tudományról, akár – ahogy reneszánsz hasonlattal mondta – a koldusok a városkapuban a palotaforradalomról. Még az egyetemen találkoztam Jakab királlyal, amikor az egyik órán a Macbethet elemeztük. Azzal kísértett meg az ördög. Ízlelgettem minden középangol szavát, akár a Temzén kapható portóit. „Hahogy néminemű tökéletességre tevén szert az gonosznak dolgában, vagyis tudván tudja, avagy tudatlan műveli az fekete mívészetet, rövidnap sóvár vágy epeszté hogy Mesterét felidézze… by conjured circles.” Nos, a varázskörök, igen, Jakab király bizonyára látott grimoárt, ha nem is használta céljának megfelelően. Az elméletet kellene tanulnom, nem ezeket a műkedvelő moralistákat olvasni, ahogy a mester fogalmaz. Egyébként azért is pikkel rá, mert nem fizetett évjáradékot a keletről visszatérő John Dee-nek, a sötét tudományok legnagyobb mesterének az akkori Európában. Sőt, hagyta, hogy Erzsébet királynő egykori legtitkosabb titoknoka mortlake-i birtokán vénségére nyomorban haljon meg. Visszatettem a fiókba Jakab király démonológiáját. Egy kulcstartó akadt a kezembe. A lutoni repülőtéren vettük Agatával, amikor ideköltöztünk. Egy apró, piros londoni busz van rajta. Ezen volt a lakáskulcsunk, az első közös lakásunké. Már Prágában össze akartunk költözni, a tanulmányaink során, de nem jött össze. Zsebre teszem.

Nos, igen, Jakab király jól mondja, a mester, az majd az igazi Mester lesz, akit megidézek, nem hús-vér, aki oktat, hanem szellemi, aki szolgálatra fog majd kiválasztani magának. Ez azonban már a második fokozat projektje lesz. Ahhoz azonban, hogy adeptus legyek, előbb be kellene hogy avassanak az Alkonyi Vérhold Páholyába. Ahhoz pedig le kell tennem a vizsgát. A teszt ezeregy pontos, aki kevesebb pontot ér el, mint kilencszázkilencvenkilenc, örökre bezárulnak előtte a kárhozat kapui. A bevezetés a démonomachiába pedig gyakorlati vizsgával zárul, meg kell idéznem az árnyéklelkemet, amihez pedig meg kell írnom az inkantációm. Mindez a beavatásom feltétele.

– Ha szükség lenne rá, szívesen megőrizném. Right, Pluto? – mosolygott Juanita, miközben búcsúzkodtunk. A cuki kis pokolfajzat pitizett, pacsizott, lelkesen csóvált.

– Szavadon foglak fogni – löktem oda a Tulipános Fanfan mosolyával, nem is értem, honnét ennyi önbizalom. – Te kis dög – mondtam a kutyához fordulva, cinkosságba fojtott örömmel, miközben elfordultam a megálló felé. De nem volt már sehol.

Basszus, pont most dugult be a város is, se ki, se be, bosszankodtam, csak jönne már valami, soha nem fogok hazaérni. A metrót is pont ma újítják. Zsebre vágtam a kezem, és a korláthoz dőltem. Egy kindertojássárga belsője akadt a kezembe.

– Baleset a Győzelem Rakparton – nézett fel a mobiljából egy srác, és eloldalgott. Ó, csak jönne valami.

Erre kék fény villogott, és sziréna harsant, a kocsik lehúzódva adtak utat neki. Éppen előttem állt meg, az őgyelgők legnagyobb meglepetésére. A mentős pedig kiszólt az anyósülésről:

– Jöjjön, főorvosúr, műteni kell! – Le voltam fagyva. Finoman előrehajolt a mentős, a takarás mögül felbukkanó sofőr lazán az orrára húzta a napszemüvegét, és jelentőségteljesen nézett ki rám. Csak akkor láttam, hogy nincs szembogara. Teljesen vak. Hátul kivágódott az ajtó, és én azonnal beugrottam. Villogva indultunk tovább, a szirénahangból a Carmina Burana Ecce gratumát véltem kihallani.

Az ágyon egy sápadt ember feküdt, karjában infúzió, derékig fehér lepellel betakarva. Mellette egy színes bőrű nővér serényen horgolt, fel sem nézett munkájából. Aztán a harmadik kanyar után, mert meg sem moccant az ember, kivéve ha kátyúba futottunk, bátortalanul megkérdeztem tőle:

– Ugye nem halt meg? – A nővér jóízűen nevetni kezdett.

– Hiszen nem is élt soha!

– Ja, hogy bábu… – mondtam, mert láttam a homlokán a számát.

– Igaz. Ahogy vesszük. Csupán egy betű a különbség, igaz? – mondta, és megsimogatta a homlokát. – Melyik?

– Az alef.

– Hogy érti?

– Egy betű mindenért felel: nem mindegy, igaz, vagy gaz, nem igaz? – aztán idétlen vihogásba kezdett a nővér. Nem volt ott az alef a test homlokán, azt még én is felismertem, de a másik két héber betűt, amelyet korábban számjegynek véltem, nem ismertem.

– Ha igaz lenne, élne, nem igaz? Emet, azaz igaz. – Hallottam már valahol ezt a szót.

– Szép… amit horgol.

– Karibi csomómágia, mosolyodott el. Megfordította és kifeszítette a horgolását. Pókhálószerű ábra bontakozott ki, a közepén tényleg mintha egy fekete pók várta volna a zsákmányt. A következő fékezésnél azonban az alak felsóhajtott valami földöntúli halálhörgéssel, és a frászt hozta rám.

– Azt mondta, bábu!

– Dehogy mondtam, azt maga mondta… – és újra vihogni kezdett. – Igaz, te gaz? – úgy szakadt a nevetéstől, hogy szinte a testet csapkodta.

– Megérkeztünk, főorvos úr – szólt hátra a mentős, és kinyílt az ajtó. Csak elmentemben, leszálláskor vettem észre, hogy a pokróc alól, amivel a bolond nővér a lábait takarta be, egy furcsa köröm áll ki, egy vékony, bütykös ujjon, s mintha úszóhártya húzódott volna onnét.

Mire visszafordultam, mintha kámforrá változott volna az autó. Ahogy a bejárat felé indultam, apró neszre lettem figyelmes. Megfordultam, de sehol senki. Ekkor vettem észre, hogy egy apró játékautó gurul utánam a járdán. Hát persze, csaptam a homlokomra, és a sárga kindertojásbelsőbe tettem. Bezzeg később, amikor átöltözésnél kipakoltam a zsebeim, már a perzsa szelence volt, amit tegnap a törölközőstóc mögé tettem.

Tanulni persze nem tanultam, de csináltam minden mást is, például görgettem a telefonom. A szokásos munka utáni diagnózis: hiába igyekeztem a sötét tudományra figyelni, és elmélyülni az elméleti démonológia rejtelmeiben, hiába magoltam a démoni hierarchiákat, belezavarodtam a rangokba, és még Bodin A boszorkányok démonomániája című szórakoztató olvasmánya sem kötött le, amelyet mágiatörténetre kellett olvasni. Elkalandozott a figyelmem, és Juanitáról kezdtem fantáziálni, ő más volt, nem csak megkapni szerettem volna őt, hanem nem is tudom, mondjuk elutazni valahová, csak egy hosszú hétvégére, mondjuk Extremadurába, ott ilyenkor még kellemes az idő, délelőtt megnéznénk egy lovagvárat, délután csókolóznánk egy római hídon, éjjel pedig – nos igen. Juanita tud spanyolul, végre megkérdezhetném, hogy hol született, szerintem nem latin-amerikai… Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy valaki néz. Megfordultam, de nem láttam semmit, sötéten ásított a szoba túlfele. Kisvártatva megint hátra kellett néznem, felkapcsoltam a lámpát, de hiába kutattam, mire végül a plafonról egy kis fehér kukac ereszkedett le egy láthatatlan fonálon.

– Hát persze, hogy is feledkezhettem meg rólad! Mit csinálsz ott?

– Szövögetem álmaid selyemfonalát.

– Tessék? Honnan tudod, hogy… Te tudod, mit gondolok?

– Hallom őket a harmadik fülemmel.

– Neked van harmadik füled? Hernyó- vagy kutyaalakodból nem tűnt fel. – Erre lepottyant a fonálról, és egy rút vízicsibévé változott, viharvert volt, mint egy régi esernyő, a hasán tépett drótszőr, szemeit meg mintha kiszúrták volna, nem forgott benne semmi. Valóban volt két füle csorba csőre mögött.

– A harmadikat nem biztos, hogy látni akarod – mondta, de mivel bólogattam, felemelte az egyik sánta lábát. A két lába között egy fekete, üszkös, ordas vagina tátongott, mintha állandóan nyelne valamit, torkában pedig fekete örvény tűnt a semmibe. Megriadtam, hátratántorodtam a széken. Mire odanéztem, már egy jól fésült holló gubbasztott előttem fekete napszemüvegben.

– Értem, értem, te össze tudnád hozni, hogy elmenjek Juanitával Extremadurába. És hogy belém szeressen… Meg tudod bűvölni?

– Sajnálom, én csak a pokol pitvarának élősdije vagyok, egy jelentéktelen ördögfióka. Nincs hatalmam másokat befolyásolni. A felsőbb körök…

– És engem, engem befolyásolhatsz? – Az akaratodat? Nem. – Inkább a képességeimet. A pénz nem érdekel, habár laknék a vár alatt. A képességeim? Nos, legyek ellenállhatatlan és meggyőző, és lefektessem Juanitát. Hogy kitaláljam a projektet, megvegyék…

– Tessék – és odatolt elém a csőrével egy parfümösfiolát.

– Büdös vagyok? Á, értem. Ennyi? – mire bólintott, és feltolta csőrén a napszemüveget.

– Érdekes kutyád van – jegyezte meg Juanita. – Pluto mindenhol fehér, csak egy fekete foltja van, és pont a nyelvén.

– Nahát, tényleg, észre sem vettem, de nem a lihegő kutyára figyeltem.

– Talán az én nyelvemen is lakozik egy szégyenfolt – suttogtam Juanita fülébe, és megcsókoltam. Megnéztük a filmet. Fogalmam sincs, miről szólt, állandóan sötét volt. Aztán felmentünk Juanitához, és a Bűvös vadász nyitányára elkárhoztunk együtt. A folt csak másnap jutott eszembe, amikor kitántorogtam a fürdőszobába. Először azt hittem, eltévedtem, aztán felismertem a saját tükörképemet, jobban néztem ki, mint valaha. Hullámos gesztenyebarna hajam volt, és kockahasam. Elnevettem magam, és nyelvet öltöttem a tükör előtt. Ott volt rajta.

‍