Borsodi L. László prózaversei

Akt Sümegi Györgytől.

Sziget és árnyék¹

„lakatlan árnyék életed…”

(Kovács András Ferenc)

Nem kérdeztem meg soha tőle, gondol-e rá, s ha igen, milyen gyakran. Elképzeli-e, melyik nap érkezne, a napnak melyik szakában, s hol találkozna majd vele. Hogy férfinak látja vagy nőnek, nem mertem megkérdezni, sem azt, mit mondana majd neki, mi lenne utolsó szava az utolsó szó jogán, s várna-e tőle választ, mosolyt, mozdulatot.

Nem kérdeztem, nem kérdezhettem, de egy reggel rám hagyta tekintetét: lakhatatlan sziget, csak füvek, csak fák, kék ég, és a csend az úr. Idegen árnyék, ismeretlen tenger partján homok. És a tenger felől talán a szél.

Új titkok kapui

Reggel van, felül az ágyában. Ki akar menni a konyhába, a fürdőszobába, majd az udvarra a fák alá, gondolja, de nem tud felállni, nem engedik a lábai. Először megpróbálja kézzel segíteni magát, megtámaszkodni az ágytámlában, de nem megy. Majd az asztal szélébe kapaszkodik, hogy így, együtt, kéz és láb összjátékával talpra tudjon állni, de az akarat képtelen tettre bírni az elrenyhült izmokat. Visszaereszkedik az ágyba, ül szótlanul, néz maga elé. Vár. A botjáért nyúl: egyik kezében a bot, másik keze újra az asztal szélét fogja, nekifeszül, nekifeszülne. Eldobja a botját, hanyatt fekszik az ágyon.

Behunyja a szemét, halántéka forró. Egy kéz gyógyszert ad, cserélgeti a hidegvizes borogatást a homlokán, de nem tudni, érzi-e. Kérdezik, nem felel. Nem akar tudni hidegről, melegről, szobáról, nem akarja tudni, ki gondoskodik róla, nem érdekli, kik kísérték idáig, kik mennek tovább az úton, a test működését, amelyről annyit tanult, már nem fogja újra összerakni, mert mindaz, mi volt, használhatatlan. Csukott szeme mögött ő már mást láthat. Ahogy felmondanak egymásnak a szervek, a lélek is elhagyni készül átmeneti szállását: felejteni tanulja, mi eddig volt, felejteni a test borzalmát, a salakot, a hamut.

Új titkok kapuit keresi.

Haza

„És a bőröm alatt elpusztul a húsom,

csontjaim csupaszok, mint valami fogak.”

(Jób, 19,20)

Ne, ne, ne, ne, ne! Még ne! Még adj haladékot! Irgalom! Még ne! Az orvos azt mondta… ne, ne, ne, ne! Mi hátra van, most következik? Azt mondta, beteg a vére. Azt mondta, betegek a csontjai. Azt mondta, megtámadta. Irgalom atyja, ne hagyd el!

Még ne, még ne, még ne! Most kezdett újra járni! Bottal! Méghozzá ötven percig sétál az utcán, hogy erősödjenek az izmai.

Még ne, még ne! Irgalom! Haladék! Újra szeretné festetni a házat! Jó az étvágya! Az unokáinak hosszan mesél, szeretik hallgatni. Az édességet is szeretik, amit nekik ad.

Azt mondta az orvos… Istenem! Még ne! … hogy negyedik fázis… már fáj a lába, teste sovány lett, csontjai, akár egy madáré! Még egyet, még kettőt, még hármat! Tartsd itt! Hallasz, Uram? Ha hallasz, mért nem szólsz? Vagy alszol? Kelj fel!

Még mindig jó a humora, de néha nagyot sóhajt, legyint. Nem megy vissza az orvoshoz. A nyugalmam mindennél többet ér, mondja, itthon akarok maradni!

Haza akarok menni – – – haza – –

Félbehagyott mondat

Szemében üres bánat ül, tekintete lakatlan ház, de ő őrzi a múltat, azoknak a nyelvét, akik már örökre némák. Ami fáj, annak nem tudja a nevét, de a helyét egyedül ő ismeri. Testében lassan dolgoznak a sejtek, a hiányát akarják, a hiányát. Fölösleges kérdésekkel nem izgatja fel magát, kétségbeesni nem tud, nem akar.

Imádkozik reggel és este, bár nem tudja, meghallja-e valaki. Ha nincs senki, az tőle független, és nem az ő érdeme, ha van. Égi és földi statisztikák nem zavarják, mert csak a szavak az ő birtoka. Addig lesz, ameddig kimondhatja őket, ameddig őt kimondják. Talán egy ismeretlen úr félbehagyott mondatában –

Jegyzet

1 Az Estére megöregszel című ciklusból.

‍