Célfotó

A szerkesztőség 1989-ben. Balról jobbra, hátsó sor: Egyed Emese, Sigmond István, Saszet Géza, Szabó András, Mózes Attila, Bágyoni Szabó István. Első sor: Szabó Gyula, Molnos Lajos, Szilágyi István, Szabó Katica. Ül: Király László
A felejtés halálos bűn – tanította Mahatma Gandhi. Kijelentése aligha igényelné egy kolozsvári magyar költő (vagy bárki más) huszonegyedik századi egyetértését; én mégis főhajtással szeretném jelezni: elfogadom, magamévá karolom – eddig sem tettem másként – az útmutató figyelmeztetést. Ha nem vigyázol őrzőn a múltadra, derűs jövőre ne számíts.
Máris szükségem van egy enyhe feloldozásra fogadalmam alól, hisz e hirtelen „Helikon”-évfordulón fejvesztés terhe alatt sem tudnám pontosan felidézni: kik és hányan voltunk jelen az Utunk szerkesztőségében, amikor gyorsan és véglegesen és lehetőleg jól kellett döntenünk szép múltú és népszerű és egyetlen irodalmi hetilapunk további sorsáról: maradjon-e úgy és olyan, ahogyan s amilyenként addig működött? Legyünk mostantól „tisztára” irodalmi heti (kétheti) folyóirat, lemondva a többi művészeti ágak – képzőművészet, zene, színház – rendszeres szemmel tartásáról –, vagy maradjon minden a régiben; hiszen sok hűséges hívünk szerint: a lapunk úgy jó, ahogy van. (Mellesleg az Utunk azokban a feledhetetlen években érte el csúcspéldányszámát, 17 500-at. Létay Lajos főszerkesztőnknek majdhogynem dorgálnia kellett a lapterjesztő titkárt, Bágyoni Szabó Istvánt, miszerint ha még egy előfizetőt szerez a lapnak, „menesztve” lesz az állásából. Hazánk ugyanis vészes papírhiánnyal [is] küszködött.)
Minden nagyon jó – és mitévők legyünk? Nyakunkon a vadonatúj, nem szocialista (!) demokrácia (akasztókötele?), hív a szabad döntések tágas mezeje, és mi itt totyogunk egy papírhajó vízrebocsátása előtt és körül. Odakint meg harsog a válogatatlan forradalmi hangzavar: szóval, a lendület.
Még az is fölmerült valakiben, hogy legyünk „Új Utunk” – ám ezt a pazar ötletet hamar, egyhangúlag és megfelelő kísérőszöveggel elvetettük.
Szerénytelenség lesz most következő vallomásom, mégis megteszem, és büszkén: a „Helikon” név bennem ötlött fel először – ami nem volt meglepő, hisz egybehangzóan úgy döntöttünk: az erdélyi magyar irodalom polgári vonulatának örökségét kell fölvállalnunk, elvetve mindenfajta kizárólagosságra hajló szándékot vagy kísérletet.
Nem jó? Nem igaz? Hurrá! Vivát! Azaz: Éljen! A Helikon!
És ezzel meg is volnánk… Ám hogy sava-­borsa is legyen történetünknek: Szilágyi István rögvest telefonált Bukarestbe az illetékes helyre (talán épp Domokos Gézának), közölve döntésünket; onnan pedig mély egyetértés áramlott felénk. Megszületett, és már „anyakönyvezve is lett” a Helikon.
A csattanó: majdhogynem Szilágyival egyidőben Vásárhelyről is jelentkeztek Domokosnál Markóék, Gálfalviék: szeretnék „Helikon”-ra változtatni az „Igaz Szó” nevét! Áj em szori! – gondolom, valami hasonlóan hangzó választ kaphattak. A „célfotó” nekünk, „utunkosoknak” kedvezett.
Éljen tehát – de lehet: ezt már említettem – a „Helikon”. Ország-világ szeme-fénye!

Ui. Hány esztendős is vagy, fiam? Harminc? Az is valami?!
Uui. Kitartás, élhető világ s jó levegő – ebben legyen részetek!