„…csak a súlytalanságot érezzük a magas ívben…”

Hellmut Seiler (1953–2026)

Hellmut Seiler verssora a szabadság, de akár az alkotás egy pillanatnyi, tökéletes állapotát ragadja meg, amikor az ember a földtől, a mindennapoktól való elrugaszkodás során eléri pályája legmagasabb pontját, és az ív tetején megáll: egyensúlyba kerül a felfelé hajtó erő és a lefelé húzó gravitáció. Ez a pillanat a tiszta súlytalanság állapota. Az ember ekkor úgy érzi, örökké lebegni fog, de ez a lebegő állapot csupán egy átmeneti, kegyelmi pillanat a földről való eltávolodás és a földre való visszatérés között. A lebegő állapot, a gravitáció felfüggesztése és a csend mélysége visszatérő motívumok Hellmut Seiler legutóbbi versesköteteiben, amint azt a kötetcímek is jelzik (Wolfsberg oder Die Tiefe der Stille, 2024; Aufhebung der Schwerkraft 2023; Schwebezustand Melencolia 2021). Egy interjúban így nyilatkozik erről: „A mai naptól mindörökre – szerzői jogot beleértve – lebegésfelelősnek nyilvánítom magam” (Bawülon, 2023/2). A költészet, véli, a legszebb és legemberibb alkalom a lebegésre, a mindennapokon való felülemelkedésre, hogy megváltozva térhessünk vissza az életünkbe. És egy látszólagos ellentmondás: az ember akkor érez támaszt, fogódzót, amikor könnyűnek érzi magát, és lebeg. Amikor jövőbeli tervei felől kérdezik, válasza: „Az írás. Megkísérelni az elfolyó élet megragadását, előre tapogatózni a múltba, mely a jövő előíze.” A lineáris időszemléletet meghaladva, a múltban meglátja a jövő mintázatát. Ezúttal az időbeli utazás adja meg azt a bizonyos belső fogódzót.

„A nyelv hangszer, játszunk rajta. Aki nem csak vele, hanem benne dolgozik, aki nem csak kiterjeszti, de rendszeresen ízekre szedi, az kimeríti a benne rejlő potenciált. »Az ember – mondja Schiller – csak ott egészen ember, ahol játszik.« Ehhez csatlakozom én is” – nyilatkozza. A költő nem csupán eszközként használja a nyelvet, hanem benne él és alkot. A nyelv nem pusztán külső tárgy számára, hanem egy belső tér, amelyben mozog. Úgy véli, a nyelvet nem elég gazdagítani, ízekre kell szedni, zsigeri valójáig le kell ásni benne. A radikális, bátor nyelvi megformálás – amit a lebegésfelelős szóalkotásban is tetten érhetünk – a valódi művészet védjegye. A játékban az ember szabad, és a nyelvvel való játék az emberi létezés legmagasabb fokú megélése.

A nyelvvel való játékban a tartalom megkeresi a formáját, vallja Hellmut Seiler. Önéletrajzi vers, természeti líra, prózavers, aforisztikus, epigrammatikusan kihegyezett pársoros, gnóma mind jelen van a költészetében. Külső és belső élmények egyaránt verssé alakulnak. Minden pillanatkép a maga módján a korszellem dokumentációja: korának eseményeit megalkuvást nem ismerően, kritikusan bocsátja elmélkedésre. A költeményekre jellemző a nyelvi játék, a megszokott nyelvi és gondolati minták átirata, ironikus és szarkasztikus nyelvi csattanók, többértelmű szóalkotások, utalások, amelyek tűpontos látleletet adnak a politikai kényszerűségekről és a mindennapok valóságáról, valamint közös gondolkodásra hívnak meg. Sok versét a kultúrák és szövegek közötti intertextualitás jellemzi. Verseinek nyelvezete pontos, olykor szikár, visszafogott és tömör, higgadtság, derűs nyugalom jellemzi.

A költő élete első 35 évét, a gyermekkort, a fiatalkort, az első irodalmi próbálkozások éveit Erdélyben töltötte – Kőhalom, Brassó és Marosvásárhely voltak élete fő színhelyei. A kommunista diktatúra éveiben, a Szekuritáté általi folyamatos megfigyelések, házkutatások és a teljes publikálási tilalom idején sem veszítette el belső iránytűjét. Élete és művészete elválaszthatatlan a huszadik századi erdélyi sorsfordulóktól. „A haza mindenekelőtt nyelvi haza” – jelenti ki. Az idealisztikusnak tűnő „nyelvi haza” koncepcióját azonban árnyalja, bemutatva az áttelepülés realitását: „A valóságot csak a nyelven keresztül és a nyelvben lehet megragadni; az én esetemben ez már leg­alább két nyelvet jelent [az erdélyi szász dialektus és a német irodalmi nyelv], de valójában többet is [román, magyar].” Marad a költészet egyetlen gyógyírként a folyamatos köztes létre, a határok közötti ingázásra, a hontalanságra. Mágikus ereje képes megszüntetni a gravitációt, és egy belső, spirituális hazát és szabadságot adni, ahol a költő – ha csak a vers írásának idejére is (amint az olvasó is a vers olvasásának idejére) – a dolgok felett állhat, sérthetetlenül és tisztán. Akárcsak a végső lebegésben.

‍