csendélet hegyekkel és kápolnával. egy valódi próbálkozás (Loy Erzsébet fordítása)

(stillleben mit berg und kapelle. ein ernsthafter versuch.)

‍

‍

         erkély/Hotel Post/2015 májusa

I.

         a hegy szíve ködfoszlányokat pumpál

         nagy nyugalommal ereiből mellkasomba

         nyomva őket nem törődve a remegésemmel.

         pelyheinek hullása ütésként ér földet

         titokban és nagyon messze.

                     a világ zaja túl nagy.

                     semmit sem hallunk. semmit sem látunk.

                     hazudunk.

egy vékony kék fátyol lebeg még az égen

a láthatár összefolyik. csak találgatni tudom, ki

dobta oda valaki aki várja hogy lehulljon már.

a hegy szíve ver és zúg

engem önmagammal hagyva egyedül —

                     és ha úgy tűnik, hogy összeállt egy mondat

                     az már egy kész történet.

a fák földbe szúrva tollcsomókként állnak

a fatörzs látszólag makacsul beszorult

s mégis mit látok a levegőn kívül, amely fekete az éjtől

s fatörzsek köré simul? mint a csönd nélküli kátrány

melyben nem rejlik holnap csak mázsányi jelen. sajnálom de ez most így van.

erről a dombról egy kápolna kémlel körül

legtisztább fehérségében. tornya akár egy szánalmasan kicsi hagyma

vörösen és szégyenkezve, mintha most bújt volna ki

a földből, mintha még ott lógnának szakállán

a rátapadt sárgombócok. mintha megtisztításra szorulna

a fényben melyet a csupasz tekintet vet a falakra.

onnan bámul fájdalommal és fénnyel tele.

a sugarak szomorúan hatolnak át testén. az üregek

amelyeket maguk után hagynak érdektelenek maradnak. mégis: elmosolyodik megnyílik és felismerem benne a kedvességet.

                     mégis hogyan kellene írnom amikor ez a

                     szív mindent megremegtet még a szavakat is

                     az ujjaim alatt? olyan mintha

                     minden mozdulatlan lenne pedig csak a szemünk lát

                     túl lassan.

II.

         már csak az ujjaimra hull fény. saját kék

         visszfényében halottnak látszanak mintha

         csak valaha létezők lettek volna. vénákat látok ahogyan

         apokaliptikusan

         rángatóznak a húsom alatt, egymás után betűket formálva

         a semmiből. hogy egy újabb nemlétbe taszítsa. egyenesen

         egy fehér papírlapra mely

         hihetetlen kitartással bizonyítja létét és létrejöttét.

         hiszek neki szilárdan hiszek csak mert így esik jobban.

         látom ahogy ügetnek ujjaim mint eltévedt csikók

         egy ismeretlen mezőn az éjszakába de egyik sem tudja hova megy

         és honnan jön

         milyen ménes ez az-e melyhez ők tartoznak és ahol egy otthonos

         istálló áll friss széna- és lócitromszaggal*.

III.

a vér itt olyan sűrű, hogy szinte fekete és olyan öreg, hogy már szinte föld. a hegyoldalba medret ások az ujjaimmal. a vér csermelyként folyik a tóba. látom, ahogy csorog az éjszakában. nem is akarom elmondani, mennyire felkavart a látvány. de megérte. az emberek itt ártalmatlanoknak tűnnek

         ismerem őket többnyire vidámak.

senki nem hal meg itt senki nem él minden csak lebeg.

a világ húsában ül a szív végre megmozdul

a tekintetemtől egy hallhatatlan dobbanás s mégis

mindenhol valójában semmi.

‍

IV.

valójában úgy tűnik semmi nincs.

         ám ez mégis-

         csak

         hazugság.

‍

Loy Erzébet fordítása

‍