Dalok egy szétszerelt kiságy mellől (versek)

Dalok egy szétszerelt kiságy mellől

Elfelejtettem elmesélni a hajnalt,

amikor szárnyaszegetten megérkeztél.

A sietséget, a várakozásba

takarózott időt.

Hámló tenyered, kétségbeesett hangod,

ahogy egy új életből kortyoltál.

Nem meséltem félálombéli küzdelmeidről

a takaró alatt. Kimorzsolt könnyeidről

végigénekelt autóutakról a Balatonig.

Nem meséltem a kertben álló játszóházról,

libikókán égig lökdösött vágyakról.

Elfelejtettem elmeszínházi

darabjainkat a fürdőszobában,

teával beszáradt bögréid sorát a polcon,

festői karanténunk, egymásra találásaink,

és elharapott félmondataid hömpölygését.

Elfelejtettem mesélni a lovaglóórákról,

félbehagyott versekről, prágai

hattyúkról, közös bolondozásokról.

Nem is említettem, hogy minden fellépésedkor

                                        anyával együtt sírtam,

és azt sem, hogy még szebb lett

az arcod szemüveggel.

Elfelejtettem elképzelni, milyen lenne,

ha nem te lennél, és hiába csak fél,

nekünk mégis egész.

Nem beszéltem a szerelmeidről,

szertelen kamaszságodról,

nyári táborok utáni melankóliáról.

Spanyol és francia popzenék

dübörgéséről a mellkasomban.

Nem hoztam szóba azt sem,

hogy sminket próbálgatva,

a szemem előtt nőttél fel.

Ma is te tanítod,

hogy legyek meg a mában.

Nem meséltem ölelésmeleg szemeidről,

unott félmosolyodról a faviccek hallatán.

bátorító karjaidról, amikor a csalódást

leporolva felsegítesz.

Már szokom, hogy hangod és szavaid

is nagyobbak nálam.

Ahogy azt is, hogy a homokórából

kipergett homokszemeket

a szívemhez közeli zsebbe rejtem.

Elfelejtettem elmesélni.

De sejtem, hogy már úgyis tudod.

Kitörésközeli állapot

Hullámzik a magma,

egészen a torkáig bugyog.

Égnek a kiszögellések

a gyomra és a tüdeje közti részben.

Kőomlás indul a szívről.

Szemei alatt táskában hordott éjszakák.

Arcán sós vizű patakok völgyei.

Nyelve alatt élezett szavak fegyvertára.

Mindennapos benne a leltár.

Feszül az ajaklakat.

Tartja a hőt, a titkot,

mint anyja kezét.

Londoni törzsek, ha rám találnak

Arcok kiállításában ringok.

Magasba emelnek.

A Temze betonkeretei

dunai rakpartokat utánoznak.

Széleit így faragja ki

az idegen folyó.

Riadt vadállatmozgások

terelnek az utcán.

Minden kicsit túl ismerős már.

Torkomról feltörnek tanult szavak,

törzsi jeleink csak kicsit hasonlítanak.

Belekiáltok a hullámokba valamit,

amit otthon nem illő.

Lelőtt madarakként buknak alá

az édes, magyar szavak.

Este aztán fényét bontja a város,

kivirágoznak az utcalámpák.

Hideg téglák közt megágyaz

bennem a honvágy.

Együtt alszunk el.

‍