Egy fekete lyuk lefotózása

Kovács Edward: A másik éj. Prae, Budapest, 2026.

2019-ben futótűzként terjedt a hír, hogy a történelem során először sikerült fotót készíteni egy fekete lyukról. A szalagcímek enyhén ferdítettek, ugyanis a képen nem maga a fekete lyuk látható, csupán annak izzó akkréciós korongja, sötét árnyéka. Lefotózni egy fekete lyukat teljes képtelenség, abból a fény sem távozik.

Kovács Edward első kötete, A másik éj idén jelent meg a Lector és a Prae gondozásában. A kötet egy fekete lyuk lefotózásához hasonlóra vállalkozik: tematizálni az elmondhatatlant és a felfoghatatlant, körülírni azt, amit jobb híján nevezzünk halálnak, elmúlásnak, nincsnek.

A témaválasztásnak köszönhetően a kötet verseiben dominál a súlyos, sötét hangulat (az éjszaka, mint állandó motívum, a halállal válik egylényegűvé), ha valamivel, akkor tétnélküliséggel nem vádolható ez a fajta poétika. Nem csak témájával, hanem nyelvezetével, retorikájával, versépítési stratégiájával is rizikót vállal: megfogalmazni, pontosabban körülfogalmazni valami rajtunk túlmutatót, rajtunk uralkodót, legyen az halál, vágy, kényszer. A kimondhatatlan kimondására tesz kísérletet – „csak hallgat tovább a létezés” (20.) –, viszonya a léttel paradox, abból táplálkozik a vers, hogy a tárgya elfordul tőle.

Kovács lírájára leginkább a létösszegző szándék jellemző, a meditatív, reflektív nyelvezet, melyek jól mozgatják a választott műfajokat, van a versek között ima, fohász, prédikáció, haláltánc stb. Retorikailag alig találkozunk kérdéssel, szinte csak állításokból épül fel minden vers, mégis minden állításban ott lappang egy-egy kérdés, a létfilozófiai apparátus állandóan munkál. Formailag leginkább belső rímek teszik a szöveget dinamikussá a természetesebb beszéd érdekében, de akadnak formaversek, refrének, „liturgikus” vershelyzeteket alakítva ki.

A kötetben elsősorban görög és latin kulturális (leginkább filozófiai és teológiai) referenciákkal találkozunk, számos vers művelődéstörténeti tudásból táplálkozik, sőt, amikor egy-egy személyes történet fonódik egy-egy versbe – például nagyapa, nagyanya halála –, akkor is a halálon, annak univerzális vagy kulturális tapasztalatán van a hangsúly, nem pedig a versbeszélőnek a nagyszüleihez fűződő kapcsolatán.

„Sosem jön el a másik éj” (25.), szögezi le a beszélő, hiszen örökké csak ez az éj van, a mi éjjelünk, a halál éjjele. Minden vers egy búcsú, legalábbis a búcsú konstatálása, hogy hamarosan távoznunk kell, hogy nem csak képen, de szabad szemmel sem lesznek láthatók soha a fekete lyukak.

‍