.svg)
Cseh Gusztáv: Borító
Simonfy Jóskának, baráti öleléssel
A szentjánosbogarak aludni
tértek,
de az a kis fényszilánk (a hold törmeléke?)
még fenn ragyog
igen, igen
remegő orrcimpával, füllel,
fénylő arccal és táguló pupillával érkezik,
akinek öröktől fogva érkeznie kell.
Aki belőlünk vált ki egykor, hogy végül
visszatérhessen hozzánk.
Mert csak mi vagyunk
vég és újra kezdet,
az egyedül valóság –
gyerekkor, álmok, szerelem, halál,
a mindig és a minden – sok az emlék.
Leendő anyák vajúdnak a sötétségben, vajon
milyen csecsemők bukkannak fel a mélyből?
Roskatag házak elalélt álmai
dércsatakos éjjeleken,
ó, színpompás hátsóudvarok!
Megkérgesedett tenyerek vonalaiban az
élet vize fejvesztve futkos
fel-alá.
Ó, szegénység örök nosztalgiája
egy rácsos kerítés hézagaiban!
De mi az, mi belőlünk vált ki és
folyékony tűztengerré lett?
Mi az, mi bennünk óceán és cseppjeiből
áll újra össze föld, ég és tenger?
Hol van anyáink végső nyughelye, mondd,
hol apáink közös sírja?
Hová érkeznek meg szavaink végül?
Milyen rév, milyen kikötő lehet az, amire sem
gondolat, sem szó, sem tett nem bírna
megfelelni?
