Egyensúlyhelyzetek

XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 08. (718.) SZÁM – ÁPRILIS 25.

társművészetek

artefaktum

Április 30-ig látogatható a csíkszeredai származású, jelenleg Budapesten élő Azúr Kinga (Hajdú Kinga) Fordított tükör című kiállítása a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában.
Szobrok, képek, tér, mozgás, fém, papír, tus, pác, gesztus, vonal és forma, természet, álom, tudatosság, „irányított véletlen”, meglepetés – elemeire, sejtjeire bomló, majd folyamatosan új egységekbe szerveződő alkotások, melyek egyszerre juttatnak eszünkbe nagy művészeket, és járatnak be velünk egy nagyon személyes és önreflexív utat, melyet, alkotó módon, mi is megközelíthetünk – a munkák terébe invitálva dönthetünk mozgásunk irányáról, ebben a megismerő úton levésben való részvételünk módjáról.
„Mindig is vonzódtam a paradoxonokhoz” – írja magáról Azúr Kinga. Paradoxonokból hozza létre viszonylagos egyensúlyhelyzeteit. A polifónia teremheti meg valamiféle egység, harmónia illúzióját. Ahogy egy szobrot is különböző irányokból szemlélve mindig kicsit másképp látunk, a kiállítás egésze is mintha ezt a gyakran paradox helyzeteket eredményező soknézőpontúságot helyezné előtérbe, és ebből a bizonytalan állapotból teremtene már-már súlytalanná váló, légies és illékony harmóniát.
Káprázat ez, egy sajátos szellemi, lelki kaland, vonalakba, formákba, olykor hangzásba tömörülő pozitív és negatív lenyomata egy belső folyamatnak. És már bomlik is, lazul is – a formák, a figurák, a határok, a tér. Mint apró réseken, úgy tűnnek vonalakba az árnyak, a sík felületek spriccelt, pacázott alakzatai pedig fémes csillogásaikkal, sejtszerű alapzataikkal vagy a bronzszobrok metsző élességükkel visszaejtik figyelmünket a nagy egészek, összefüggések szintjeiről.
A hangsúlyok bennünk is változnak, ahogy járunk-kelünk, mozgunk az alkotás terében – mozgásunk által minden átrendeződik körülöttünk, minden együtt.
Nagyon érzékeny ez a hangszerelés, ahogy a különböző rétegek, síkok és terek egymást hol elfedve, hol megerősítve táncba hívnak, lendületet adnak.
A nagy művészi áthallásokkal együtt érezni lehet az azúrság személyességét, légies, mégis erőteljes dinamikáját, a tudatos kompozíciókba beférkőző véletlenszerű folyamatokat. Szép példa erre a Szélfestmény, ahol még a szél is hozzájárult az alkotás alakulásához. A természettel szembeni kiszolgáltatottság helyett a természettel való együttműködés, együtt rezdülés elengedhetetlen ebben a szellemi és formai utazásban – ahogy a végtelenbe vetettségünk, a végtelenre nyíló ajtó, vagy a nagy fehérek homogenitását barázdáló vonalak és alakzatok sem zavarbaejtőek, hanem inkább felszabadítóak, a formák zártságát lazítják – elmosva azok határait, teret hagyva a folyamatos újrarendeződésnek. És mindez nem csupán elvont formai és fogalmi játék, hanem nagyon is antropomorf, zoomorf, konkrét és álomszerű, szürreális. Nagyon sok irányba elindulhatunk, és bár az ismétlődések is előre láthatóak, és előbb-utóbb kezdődik megint elölről minden, ez a történet kimeríthetetlen.