.svg)
Június 26-án, a 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Könyves Magazin legújabb, Krasznahorkai László munkássága előtt tisztelgő különszámát. Tasi Annabella kérdéseire válaszolva Nyáry Krisztián irodalomtörténész, író és kiadói szakember elemezte a szerző életművét, a 2025-ös irodalmi Nobel-díj jelentőségét, valamint feltárta azokat az okokat, amelyek miatt a magyar irodalom hosszú időn át nehezen tudott érvényesülni a nemzetközi színtéren. A közel kétszáz oldalas, a szerkesztők által könyvként és könyvtárgyként egyaránt emlegetett kiadvány kifejezetten azoknak az olvasóknak segít, akik szeretnének elmélyedni a Krasznahorkai-univerzumban, de bizonytalanok a kezdő lépéseket illetően.
Nyáry Krisztián pontosan felidézte a hallgatóság számára azt a pillanatot, amikor megtudta, hogy a szerző elnyerte az irodalmi Nobel-díjat: épp a mosonmagyaróvári könyvtárban tartózkodott, két rendezvény között, és fülhallgatóval nézte a Svéd Akadémia bejelentését. Amikor a – Nyáry által szemléletesen „savanyú jóska kinézetű úriemberként” jellemzett – titkár elkezdte felolvasni az indoklást, az apokalipszis és az egyetemes pusztulás emlegetése már előrevetítette a szerző kilétét. „Amikor kimondta, hogy László, akkor vettem nagyon-nagyon mély levegőt, és majdnem magamra borítottam a kávét.” – elevenítette fel a sorsfordító pillanatot.
Hogy számított-e erre? Részben igen, részben nem. Krasznahorkait Nobel-díjra érdemes szerzőnek tartotta, de annak esélyét, hogy Kertész Imre után alig huszonöt évvel újra magyar szerző nyerjen, rendkívül alacsonynak ítélte. Ekkora időközön belül két díjat kapni ilyen kis nyelvi kultúrának szinte példátlan dolog – ilyesmi leginkább a Nobel-díj otthonában, a skandináv irodalomban szokott előfordulni. Mégsem mondhatjuk, hogy igazságtalan döntés született volna: a szerző évek óta tudatosan felépített, következetes munkássággal volt jelen a világirodalmi porondon, a Nemzetközi Booker-díj elnyerése óta pedig folyamatosan az esélyesek között tartották számon.
Tasi Annabella kérdésére, Nyáry a díj valódi jelentőségét tágabban értelmezte: egy Nobel-díj nem csupán egy szerzőre irányítja a figyelmet, hanem egy egész irodalmi térségre – most Közép-Európára irányulhat a reflektor. „Bostonból nézve a cseh, a magyar, a román és a szlovák irodalom nem egy nagyon különböző univerzum” – jegyezte meg, hozzátéve, hogy ez az egybeolvasztó tekintet paradox módon lehetőséget teremt: olyan szerzők könyveit is lefordítják, akiknek egyébként erre nem lett volna esélyük. A Nobel-díj egy zászló, amelyre fel lehet akasztani a magyar irodalom egészét.
A díj természetesen nem csupán lehetőség – Kertész Imrét idézve „fojtogató teher” is, hiszen ettől fogva minden nyilvánosan ejtett szó Nobel-díjas mondattá válik. Két véglet fenyeget: az ájult tisztelet, amely már nem a műre, hanem a szoborra figyel, illetve a fokozott kritikai szigor. Nyáry bízik abban, hogy Krasznahorkai autonóm személyisége révén le tudja rázni ezt a terhet, annál is inkább, mert nála a díj egy tudatos, évtizedekre nyúló építkezés betetőzéseként érkezett.
Az irodalomtörténész saját Krasznahorkai-olvasói útját lassú megérkezésként írta le: a Sátántangóval találkozott először, de az igazi mélység csak később tárult fel – novellák, a Seiobo járt odalent, majd kiadóvezetőként a Báró Wenckheim hazatér által. A Báró Wenckheim kapcsán szóba került az egyik legérdekesebb megfigyelése: Krasznahorkai valójában mélységesen humoros szerző. A groteszk, a dél-alföldi kisvilág karikatúrája, a kisvárosi lét abszurditása mind ott rejtőzik a szövegekben, de a magyar olvasói hagyomány hajlamos kiszűrni a humort az „emelkedett irodalomból”. Nyáry ezt párhuzamba állítja Csehovval – akit szintén mindig tragikusan adnak elő, pedig tele van komikummal. „Krasznahorkait is nyugodtan lehet humoros szerzőként olvasni, sőt, érdemes” – szögezte le.
A hosszú mondatok kérdésére is volt praktikus tanácsa: ha az olvasó úgy tekint rájuk, mint egyetlen nagy folyamra, amelynek vesszői a légvételnyi szünetek, a második oldal után már észre sem veszi a különösséget.
A beszélgetés során külön figyelmet szenteltek a Nobel-díj körüli magyar irodalomtörténeti visszatekintésnek is. A korábbi kudarcok főként két okra vezethetők vissza: egyrészt olyan költők jelölésére, akiknek művészete a nyelv sajátosságai miatt szinte lefordíthatatlan (például Weöres Sándor, Illyés Gyula vagy Juhász Ferenc), másrészt a hivatalos kultúrpolitika kegyeltjeinek – így Tormay Cécile-nek vagy Herczeg Ferencnek – az előtérbe helyezésére, akiknek munkássága külföldön nem keltett visszhangot. Ezzel szemben olyan Nobel-díjra is esélyes szerzők, mint Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi Dezső, kimaradtak a jelöltek sorából. A folyamatot tovább nehezítette a svéd nyelvű fordítások hiánya, ami sok esetben automatikusan kizárta a potenciális esélyeseket. Nyáry négy kategóriába sorolta a magyar írókat: azokra, akiket esély hiányában jelölésre sem méltattak; azokra, akiket jelöltek, de esélyük sem volt; azokra, akiknek lett volna esélyük, de jelölésük elmaradt; valamint a két kivételre, Kertész Imrére és Krasznahorkai Lászlóra.
A beszélgetés konklúziója egyértelmű: a Nobel-díj odaítélése nem a hazai szakmai rangsor, hanem a külföldi olvasókhoz eljutó, egyetemes érvényű alkotások elismerése. Nyáry legfrissebb ajánlása, A magyar nemzet biztonsága – amelynek fő témája a barátság természete –, mert ez a könyv azokhoz is közel tud kerülni, akik idegenkednek az apokaliptikus Krasznahorkai-képtől. A novellák, a Seiobo járt odalent, a Wenckheim mind belépési pontok – a külön kiadvány ehhez ad térképet és bátorítást.
