Egypillanatnyi öt év

Kolozsvár volt az otthonom, és a Babeș–­Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke a munkahelyem öt évig, 1993–1998 között. Az ötödik voltam a kolozsvári finn lektorok sorában, s jó barátomnak és elődömnek, Eira Penttinennek is köze volt ahhoz, hogy engem, a frissen végzett, tapasztalatlan finn tanárt egyáltalán külföldi lektornak válasszanak. Sokszor elgondolkodtam azon: milyen végtelenül szerencsés voltam, hogy elkerültem a gazdasági válság sújtotta Finnországból, és mint az Oktatási Minisztérium által kiküldetett és jól fizetett tanár, megkezdhettem önálló életemet Romániában. Romániának a ’90-es években nem volt valami jó híre Finnországban, csak a Ceaușescu rémuralmáról és az árvaházakban hagyott gyerekekről tudtunk, és még az otthoni helyi újságban is megjelent rólam egy hosszú cikk az elutazásom előtt. Az elődeim, Eira, Anja, Minna és Irmeli azonban világossá tették számomra, hogy a világ legjobb helyére megyek a világ legélvezetesebb munkáját végezni. Ezzel a tudattal indultam el, és nem csalódtam.

Az intézmény közössége tárt karokkal fogadott, és azonnal éreztem, hogy szívesen látnak. Péntek tanár úr gondjaira voltunk bízva, én és az akkori párom, Gyuri, amikor a jelentős mennyiségű csomaggal megérkeztünk az autóbusz-állomásra. Valamilyen oknál fogva volt nálunk egy kis ruhacentrifuga, amelyről feltételeztük, hogy jelentősen megkönnyíti majd az életünket és a mosást. Befértettük a centrifugát Péntek tanár úr hihetetlenül tágas Daciájába, és beköltöztünk első közös otthonunkba a Buzău utcában. A lakás csodás volt, nem fényűző, de csodás. A fűtés nem mindig tudta megzabolázni a tél fagyát, és a meleg víz is olykor-olykor csupán ígéret volt, de szerettük az otthonunkat. Talán Kolozsvár az egyetlen hely, amelyről csak szép emlékeim vannak. Ez Antti fiam gyermekkori otthona, ahol szállásra lelt sok barátunk és családtagunk Finnországból, és ott ült össze az itteni baráti körünk szinte minden este borozgatni, beszélgetni és nevetni.

A ’90-es évek közepének Kolozsvárján sok olyan dolog volt, amellyel nem találkoztam sem Finnországban, sem Magyarországon. Az utcákon sok volt a koldus és a kóbor kutya, és a rongyos cigánygyerekek néha körém gyűltek, amikor a postán hazatelefonáltam Finnországba. Egyszer egy szegény kóbor kutya pont az ajtónk előtt múlt ki, és amikor szóltunk a tulajdonosnak róla, elcsodálkozott, hogy miért is fárasztjuk őt ilyen problémákkal, hiszen az, akit zavar az ügy, el is intézheti. Megértettük, és a tetemet a szemétbe vittük. A Babeș-parkban juhok legeltek, és egyszer találkoztam a Szamoson átkelő gyaloghídon egy bivallyal. Épphogy elfértünk egymás mellett. Egyik ősszel végignéztük a konyhaablakunkból, ahogy a szomszéd udvarán disznót vágnak. Az egyik disznót levágták, és a másik élve távozott egy Dacia hátsó ülésén valahova máshová. A Hójában ijesztő pásztorkutyákba lehetett botlani, és ez volt az egyetlen dolog, amitől Kolozsváron valaha is féltem.

Szerettem a munkám. A fiatalok, akiket taníthattam, egyre ügyesebbek és lelkesebbek voltak, és közülük néhányan közeli barátaimmá váltak. Napjaimat az egyetemen töltöttem, és hihetetlenül nagyszerű embereket ismertem meg, akiktől mindent megtanultam Erdélyről. Évával osztoztam az irodán, Emesével órákig beszélgettünk nálunk, az ő otthonában és a családja kertjében a Hójában, valamint kirándulásainkon Sztánára és a környékbeli falvakba. Eszti és Mesi fáradhatatlanul szórakoztatták a kis Anttit. Antti húsvéti tojásokat is kereshetett Feri és Katri lányai, Viola és Bori társaságában az udvarukon, és a családdal együtt bejártuk Moldvát és Kovásznát is. Józsa Nagy Mária és Józsa György – számunkra csak Máriskó és Gyuri bácsi – voltak a kolozsvári családom és szüleim. Nekik köszönhetően mindig biztonságban éreztem magam. Enikő fáradhatatlan tolmácsom volt az egyetemi bürokrácia örvényében, és az a plüsskutya, amelyet ő és Lehel ajándékoztak Anttinak, még mindig megvan. A legelső igazi kolozsvári barátom megismertetett a saját barátaival és különféle kocsmákkal. Köszönöm, Emőd, hamarosan újra találkozunk!

Szerencsére Kolozsvár nem csak egy emlék számomra, hanem egy város, ahol barátaim élnek, és ahová újra és újra visszatérek hozzájuk és miattuk. Zsoltnál és Tündénél mindig olyan, mintha otthon lennék. Örvendek, hogy találkozhatom Yvette-tel, Ildikóval és Tündével, és a beszélgetés ott folytatódik, ahol legutóbb abbamaradt.

Lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de meggyőződésem, hogy Kolozsváron mindig boldog voltam. Emlékszem, hogy csak kétszer sírtam az ott eltöltött összes év alatt. Az első alkalom a hazaköltözésem előtti napon volt. Még egyszer, utoljára Emese kertjében voltam a Hójában, és az onnan lefelé vezető úton a Grigorescuig sirattam egy életszakasz végét. A második nagy sírás szintén egy fontos korszak végéhez kötődik, és tavaly ősszel történt, amikor a Házsongárdi temetőben a Máriskó és a Gyuri bácsi sírjánál tudatosult bennem, hogy soha többé nem találkozunk ebben az életben, csak az emlékekben. Leültem a padra és zokogtam. A temetőben, úgy látszik, ezt meg lehet tenni anélkül, hogy különösebb feltűnést keltene.

Igen, szerencsés vagyok, hogy a kolozsvári finn lektorok sorában állhattam. A világ legélvezetesebb munkáját végeztem a legjobb helyen.

Mezei Réka fordítása
2002, Kolozsvár. Szülővárosában él.

‍