Egyszerre hét éjszakában (regényrészlet)

9 * * *

‍

Frau Moltke is biciklin ül. Uplengenbe megy Herr Ludwig Hoffnerhez. Ugyanazokat a ködcsíkokat látja, mint Suzi, de ő észre sem veszi. Egész életében itt élt Alsó-Szászország tengerbe lejtő, lassú síkságain.

Kényelmesen teker, Uplengen nincs több 12 kilométernél. Az utat nem kell figyelnie, autókra méretezték, viszont már rég nem járnak erre autók. Erőfeszítésbe sem kerül, a bicikli elektromos.

Suzinak is felajánlotta, hogy kaphat egyet, amikor átvette Heidi nénit, de a kislány nem mutatott érdeklődést. Lenyúlt egy pillekönnyű Peugeot versenybringát valamelyik lakatlan házból, azzal jár azóta is. Egy darabig veszekedett vele a lenyúlás miatt, mi itt Németországban nem lopunk, de azzal a ténnyel nem lehetett vitatkozni, hogy valakik otthagyták a bicajt az üres garázsban legalább tíz évvel ezelőtt. Suzi megnézett két tutorial videót, megolajozta, lezsírozta, kész.

És igen, már megint Suzi. Miért is kellett a nyakába vennie? Két hónapról volt szó, nem örökre. Két hónapra jött nyelvet tanulni.

Jó, arról nem tehet, hogy Magyarország közben lezárta a határait, lekapcsolta a netet, és eltűnt a láthatárról valamiféle közép-ázsiai homályban. Kapott még egy utolsó, nyúlfarknyi üzenetet a gyerek anyjától, hogy hadd maradjon, amíg otthon rendeződnek a dolgok, azzal vége. Mint egy fekete lyuk. Amennyire meg lehet állapítani, azóta sem rendeződött arrafelé semmi.

Hivatalosan nem mondtak le a gyerekről, aminek hiányában még csak a nevére se veheti, de mégis ő a felelős érte. Rögtön továbbítania kellett volna inkább a gyámhivatalnak, csináljanak vele, amit akarnak.

Ilyenkor mindig csak mint a gyerekre gondol rá. De ha kimondja a nevét, azonnal elszégyelli magát. Mert ha kimondja, az úgy hangzik, hogy a kis Suzit le kellett volna passzolni a gyámhivatalnak.

Igyekszik másra gondolni, de nem sikerül, egészen addig, míg meg nem érkezik Herr Hoffnerhez. Az öregúr nincs a kedvenc foteljében a tévéfal előtt. Nincs az ágyában sem. Nincs a földszinten, nincs az emeleten, nincs a garázsban, tejóisten.

Végül a fürdőkádban talál rá, amint meztelenül, kékre színeződve ül a jéghideg, összeszart vízben tegnap este óta. Nem bírt kimászni, a mobilját meg nem érte el.

– Ne nézzen ide! – nyökögi, amint meglátja Frau Moltkét.

– Ne szórakozzon már, Ludwig! Hogy a picsába szedjem ki onnan, ha háttal vagyok?

Ludwig bácsi már rég meg akar halni, nem élet ez. Frau Moltke meg se hallja. Kimossa a szarból, főz neki, mos, takarít, rendet csinál, kiporciózza a gyógyszereit. Herr Hoffnernek senki nem segít a meghalásban.

– Nyavalyás keresztények! Istenem, csak lenne már vége… – ismételgeti nagyjából folyamatosan. Frau Moltke rendszerint már a második istenemtől kiakad. De ez most a negyedik. Sőt, öt. Összehajtogatja a kimosott ruhákat. Hat.

Úristen, már én is számolok, döbben rá hirtelen. Fertőző az a gyerek. Fel kellene hívni. Miből se állna kitalálni valami kamu indokot. De Suzi Heidi nénihez ment, ott úgyse veszi fel. Vagy már hazaért? Mindegy, kettőig tanítás van, lehet, hogy felvenné, de ideges lenne. Óra van, hagyjál. És egy szava se lehet, szín kitűnő. Csak valahogy olyan… másvilági. Igaza van Markusnak. Nem kellett volna bevállalni.

Az nem jut eszébe, hogy neki súlyos törlesztenivalója van a világgal szemben. Generációkon átívelő német adósság, ebben nőtt fel. Nem jut eszébe, de tudja.

Ami eszébe jut, hogy tényleg akart egy lányt, sőt, elsőnek lányt, Markus csak utána következett volna. De ezt meg nem akarja tudni.

‍

‍

10 * * *

‍

– Nézd csak, a Suzi! Az édes kis Suzi – kiabálja Buddha, amint észreveszi a lány szőke fejét a résnyire nyitott ajtóban. Pont telibe találja a nyári reggel a szemközti ablakból.

– Hogy tudsz ilyen gyönyörűszég lenni… amikor nem vagy még csak szép se? – kerekedik el a Herceg szeme.

– Hé, te most fűzöd a kiscsajt? – dünnyögi az Univerzum Királynője félálomban, hason fekve, széttárt karral.

– Muustahil, hogy én fűz. Nem lehet. Eztet mondok én neked – hazudja a Herceg.

– Nem is rám nézel.

– Az te nem tudhatsz, mert nézel bele matracba.

A Herceg Marokkóból származik illegálisan, és sajnos összesen csak egy nyelven beszél, szabadkoznak a többiek. A marokkói arabot félig már elfelejtette, németül viszont csak félig sikerült megtanulnia, az összesen egy. Hát nem egyszerű kommunikálni vele.

Suzi nem tudja, komolyan kell-e venni őket. Beljebb óvakodik. Csillagmező persze sehol. Most olyan a szoba, mint a rappertanyák a klipekben.

– Nem gondoltuk, hogy visszajössz.

– Mi a helyzet, néma lányka?

– Tudsz már beszélni?

– Lehet, van neki túl korán.

– Múltkor már tudtál.

Mit lehet erre mondani? Leül középre, mint legutóbb. Igazából csak azt a zenét hallgatná meg újra.

Úgyhogy felteszik neki.

És érezni a szuperfű szagát.

Úgyhogy adnak neki.

Most majdnem boldog.

Azért csak majdnem, mert az Univerzum Királynőjéhez képest persze ő csak egy béna kiskacsa. Általában is mindenki szebb nála, de az általában, az nem gond, mert a digitális osztálytársai értendők rajta, Wang Ping, Inge, Marie, Zorya. Akik évente max kétszer valóságosak. Képernyővel bekeretezve senki sem valóságos. De a Királynő élőben szebb nála… Viszont Inge, Wang Ping stb. nem hallgat ismeretlen zenéket a Királynővel és lovagjaival. Ő van itt.

– A közelben laksz? Honnan jöttél? – kérdezgetik közben a fiúk.

Elsőre nem is érti, még a kacsánál tart.

– Na, elárulod?

– Mit?

– Hogy hol laksz.

– Ja. Wiesmoorban.

– Ott még élnek?

– Csak Frau Moltke. Nála lakok.

– De akkor… ő nem az anyukád?

– Nem. Vagyis igen, de…

– Most akkor igen, vagy nem?

– Örökbe fogadott? Az a Frau Moltke.

– Nem. Nem tudom. Szereti, ha Karen mamának szólítom. – Ott van az orrában a szuperfű szaga, és egyre furább arra koncentrálnia, amit kérdeznek tőle, de még annál is furább hallani a saját hangját. – Soha nem visz el sehová – teszi hozzá, talán magyarázatképpen, talán maga se tudja.

– Hová szeretnél menni?

– A tengerhez. Még sose láttam tengert. Csak webkamerán.

– De hát az itt van…

– Nincs is messze.

– Negyven kilométer, légvonalban.

– Sakhadhakh ’ilaa qunakha – ajánlkozik a Herceg. Kapcsol, visszavált arra, amit ő németnek gondol. – Én elvisz bele tégedet oda.

– Ne már! – könyököl fel az Univerzum Királynője. – Arról volt szó, hogy radar alatt maradunk!

– Na és?

– Pont te akarod elvinni? Már toloncolnak is vissza a sivatagba. Ki nem magyarázod, ha meglát egy drón a kis gyíkkal.

– Te se vagy német – jegyzi meg Suzi, mintegy mellékesen.

Pillanatnyi csend, nagyra kerekedik a Királynő szeme.

– Honnan veszed?

– Hallatszik. Ahogy beszélsz. Szerintem francia.

– Azta! Van hallása a gyereknek! – nevet fel az Ördög.

– Meg ne húzgáljátok már a haját! – vág pofákat a Királynő. – De cuki, egyedül pisil.

Most akkor gyík, vagy kacsa, vagy gyerek, esetleg hosszú lábú gázlómadár? – kuncog magában Suzi, alig bírja visszafojtani. Olyan, mintha az UK tőle féltené az Ördögöt. Jó, persze, ő az Ördög barátnője. Meg a többieké is néha. Ezt elég könnyen leveszi, azzal együtt is, hogy még nem ismeri a promiszkuitás fogalmát… De hát tőle???

Egyébként hagyományos párkapcsolatot se nagyon látott még. Frau Moltke férje a 2020-as járványban halt meg, évekkel azelőtt, hogy ő megérkezett. Van ugyan két osztálytársa, akik szabályos apa-anya-gyerek családban élnek – de ott vannak velük az ezzel együtt járó egzotikus és Suzi számára nehezen érthető problémák is. Hiányos információk ezek, nem tud mit kezdeni vele.

Még bevillan, hogy most otthon kellene lennie, kb. kémiaóra van, de nem érdekes, már rég lenyúlta Frau Moltke digitális pecsétjét, bármikor igazolni tudja a hiányzást. Frau Moltke nem fogja megtudni, mert Ludwig bácsihoz ment, leghamarabb késő délután fog előkerülni. Ludwig bácsi elég macerás, pedig egy jó tízessel fiatalabb Heidi néninél. Helyettesítette már Karen mamát.

Ezzel szemben itt van 3D-ben ezzel a fura népséggel… hol is? Ahogy felnéz, éppen belelát az első éjszakába. Hatalmas madárfelhők keringenek ebben az éjszakában, mint folyamatosan változó, gigantikus amőbák az ég alján.

– Hé, Suzi! Hol vagy?

– Itt vagy még?

– Persze. – Egyáltalán nem persze, de erőt vesz magán. – Kik vagytok ti?

– Anarcho-szindikalista genderközösség – nevetnek rajta a fiúk.

– Jó, de mit csináltok?

– Nem veszünk részt a globális kizsákmányolásban.

– Minket nem fog aztán megnyomozni a Bill Gates.

– Például te? – fordul az Ördöghöz. Egy rövid pillanatig az Ördög ölelgeti őt a Titanic orrában. Ezt nem érti, de jólesik.

– Mit nem értesz? Kábé amikor beleírták a Bibliába, hogy szaporodjatok és sokasodjatok, azt kellett volna beleírni, hogy ne szaporodjatok és ne sokasodjatok. Már elegen vagytok.

A második éjszakában madarak milliói raknak tojásokat. A tojásokból újabb madárhadak kelnek ki, aztán azok is tojásokat raknak, és így tovább. Ahogy nők százmilliói szülnek gyerekeket. A felük lány, akik újabb gyerekeket szülnek majd. És ő ott van ezek között a lányok között. Elhanyagolható részlet a milliomodik generációból. Tojásokat rak majd, mint az összes többi.

A harmadik éjszakában bioelektromos eszközként kering a Föld körül. Félelem már nincs benne, csak valami iszonyú, távoli tartózkodás. Ahogyan a műholdak figyelik a részleteket, úgy nézi a bandát.

Az Ördög eredetileg valami technikus, pontosan ismeri, hogyan kell ipari méretben kivonni a levegőből a szén-dioxidot, tömbökbe préselni és elásni, csak mire végzett, robotizálták az egészet.

– Tudod, miről beszélek?

– Persze – bólogat Suzi, bár maga is meglepődik azon, hogy tudja. – A szén-dioxid-­temetőkről. Hétszázötven millió tonna per év per erőmű.

– Honnan tudsz te ennyit, kiscsaj?

– Figyelek. Láttam róla videókat – emeli fel villanásnyi sirálytekintetét. Az Ördögöt könnyű lenyűgözni.

Ez az a pillanat, amikor végképp beleszeret a három fiú, de még az Univerzum Királynője is, a maga féltékeny módján.

Mire tizenkettedszer is véget ér a zene, madártestben kering az angyalfényben. A madárvilág a dinoszauruszok maradéka a Földön. Nekünk vajon mi lesz a maradékunk? Egy, kettő, négy, nyolc, tizenkétezer év múlva – kezdi számolni a múló időt, de elveszti a fonalat.

A hetedik éjszakában elhagyott mogul paloták vannak. Az oszlopcsarnokokban kőmedencékbe csöpög a víz. Tekervényes mintázatok az oszlopokon. Tekervényesen visszhangzanak a vízcseppek is. Vastag por mindenen, alig ütnek át rajta a falra festett, égő szemű szörnyek és a faragott labirintusok. Sárga vízkőnyomok. Lecsorgások. Tizenkétezer éve csak a csöpögés. Meg a karmos madárfélék csapongó röpte, ahogy végigzúdulnak a márványmennyezet alatt, aztán be a sötét folyosókba, és újra ki az udvarokra, a tizenkétezer éves, fakó napfénybe. Ezek a madarak átlag húszezer évig élnek. Hasukban, tollazatukba burkolva ott erjed tizenkétezer évvel ezelőttről az utolsó hullák maradéka. Az utolsó agyvelők, az utolsó mellbimbók, az utolsó szemek, az utolsó kisujjak, az utolsó csontok.

‍

‍

11 * * *

‍

– Jobb lenne, ha most inkább elmennél, kislány – rázogatja a Királynő.

Hunyorog, a padló közepén fekszik, egyik oldalán az Ördög, a másikon Buddha, összeér a kezük.

– Menj el. Most. Azonnal!

– Mér, olyan késő van?

– Futás! – nyúl érte a Királynő, felhúzza a fiúk gyűrűjéből, kilöki az ajtón.

– Gyere máskor is! Holnap. Amikor akarsz – kiabálnak utána a fiúk.

Közvetlenül az ajtón túl mozdulatlanná dermed. Nem hallgatódzni akar, csak nem érti.

– Most ezt miért kellett? – hallatszanak ki a fiúk.

– Meg vagytok ti veszve!

Az előbb még olyan jól megvoltak így négyesben. De most senki nem tudja, hogy mi van. Vagy mi lesz. Vagy mi volt.

– Mit vagy úgy oda? Csak egy gyerek. Komolyan ne vedd már.

– De most tényleg, mi a faszt akartok tőle?

– Mondjuk, örökbe fogadhatnánk.

– Ja! Felneveljük. Ha már az a Frau Moltke nem akarja.

– Lesz ő nekünk közös gyerek! Szólsz valamit hozzá ennek?

Közben tizennegyedszer is újraindul Suzi kedvenc zenéje. A zajokból összerakható, ahogy a Királynő átcsörtet a szobán, felkapja a telót, leállítja. Suzi az ő szemében már egyáltalán nem gyerek, hanem ufó, vagy ellenség, az ifjúsági rém, vagy fene tudja, de nem gyerek, az biztosan nem. Felütésnyi csend után sarkig kivágódik az ajtó.

– Mit mondtam?! Tűnés! – kiabál rá az Univerzum Királynője.

Futásnak ered, csikorog az üvegtörmelék a talpa alatt. Kiér a házból, a déli fényáradat mint forró palacsintasütő vágja pofán.

Felkap a biciklire, hirtelen rájön, hogy Grossefehnben van. Kissé szédül, de azért a sarkon pontos ívben kanyarodik rá a wies­moori országútra. A szokásosnál is melegebb van pár fokkal. Tornádók előtt szokott ilyen lenni.

Vajon mit jelent az, hogy radar alatt? És miért is kellett ilyen pánikszerűen távoznia? Csinált valamit, amit nem kellett volna? Vagy nem csinált… A kanyarból még visszanéz egy pillanatra, a Schlehenweg azonban, mint mindig, kihalt és mozdulatlan.

‍

‍

12 * * *

‍

Éppen eléri a tanítás végi beszélgetős órát. A feje még kóvályog, de már tévesztés nélkül tud gépelni. Pity, jelenik meg a tanárnő ablaka a képernyőn. Pity-pity-pity, jelennek meg sorban az osztálytársai. (Egy, kettő, három… tizenegy, tizenkettő.)

– Szia, Suzi! Hiányoltunk.

Dehogy hiányoltatok, jegyzi meg valahol a tudat és a sárkányagy határán.

– Baj van?

– Nem! … Jól vagyok. Csak volt egy kis vészhelyzet – hazudja. – Illetve csak azt hittük. De semmi, itt vagyok.

Pedig nincs ott. Még a mogul palotában van, hasa duzzad az emésztetlen csontoktól, a márványfolyosó végén felizzik a fény.

El lehet ezt mondani a tanárnőnek? Vagy legalább Ingeborgnak. Marie-nak. Esetleg Zoryának. Úgy szeretné elmesélni a madarakkal teli termeket, a Királynőt és a Három Testőrt, a tizenkétezer évet, meg a zenét, amit soha azelőtt nem hallott. És megkérdezni, hogy szerintük mit csinált vagy nem csinált.

A madártripet egyszer már megpróbálta, vagy másfél éve, de nem értették. Jó, akkor még javában hercegnősdit játszottak szikrázó műanyag tiarával a fejükön. Mármint Inge, Marie és Flore. Zoryának még nem volt tiarája, másfél éve még Harkiv megfeketedett romjai között fogócskázott a tesóival, bombatölcséres játszótereken. Egyébként Suzi német szókincse is erősen hiányos volt akkor még.

Azóta már a pólók és szoknyák gondos megválogatásánál tartanak. Különösen Zorya. Másról tudni se akar. Hogyan kell úgy hullámozni nyaktól bokáig, hogy a lehető legtöbb lájkot kapja YouAre-on.

Aztán mégis megpróbálja elmondani, amint magukra hagyja őket a tanárnő. De az osztálytársak szerint Suzi az, aki meg van veszve, nem a fiúk.

– Idegenekkel szóba állni nagyon veszélyes. Te meg egyszerre néggyel…!?

– Ráadásul elmenni hozzájuk.

– Offline! 3D-ben!

– Nem vagy normális.

– Szerencse, hogy megúsztad.

– Eszedbe ne jusson kezdeni velük – mondják.

Valójában nem hisznek belőle egy szót se. Nem akarnak hinni, mert akkor azonnal felzabálná őket az irigység, hogy ez nem velük történt. Nem merték, vagy ha esetleg merték volna is, nem volt rá alkalmuk. Úgyhogy a szuperfüvet és a mogul palotát már szóba se hozza. Marad a tengernél.

– Ha annyira akarnád, Karen mama biztos elvinne. Csak kérni kell – tanácsolják neki a tizenalsó megfellebbezhetetlen magabiztosságával.

– Hisztizni nem tudsz?

– Egyébként nem egy nagy szám, én voltam.

– Ez az Északi-tenger! Sehol egy pálma.

– Kérd ezt szülinapra.

– Amúgy magadtól is megtalálod, nem? Csak ne állj szóba senkivel.

– És imádkozz – teszi hozzá Zorya. – Komolyan. Az segít.

– Miben?

– Bármiben. Túléltük az oroszokat.

– Jó, de kihez?

– Hogyhogy kihez?

– Annyi isten van. A harciasság sas, az ártatlanság cinke, a gonoszság keselyű, a bölcsesség bagoly – sorolja Suzi az ő isteneit. – Íbisz a tudás, az ifjúság sólyom. A szépség flamingó. És van a szerelem. Az nem tudom, mi.

– Teljesen zakkant vagy – nevet Ingeborg.

– Túl akarod élni? – kérdezi Zorya összeráncolt homlokkal. – Mert akkor csak egy Isten van. Az Úr maga járul eléd, és veled lesz, nem hagy el, és nem mond le rólad – hadarja. – A többi csak játék.

‍