Emlékezhetünk-e valamire, ami most történik? – Fancsali Kinga és Szabó K. Attila kolozsvári könyvbemutatója

A közéleti költészet akkor örökérvényű, ha nem csak a jelenről és jövőről próbál mondani valamit, hanem alakzatai, értelmezései, jelentései kiterjeszthetők a múltra is. Az emlékező próza akkor hiteles, ha tudomásul veszi, hogy nem csak a múlt határozza meg a jelent, hanem a jelen is a múltat.

Május 23-án a Planetárium Caféban bemutatták Fancsali Kinga (Nem a haláltól) és Szabó K. Attila (Nem hiszek a tavakban) debütköteteit, amelyek az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában jelentek meg idén a hervay könyvek című sorozat 10. és 11. példányaként. A szerzőket Horváth Benji költő, a hervay könyvek társszerkesztője kérdezte.

Irodalmi rendezvényen vagyunk, nem meglepő felolvasással nyitni az estet. Elsőként Fancsali mondja el a romantika nagy témái és az anna című versét, amely a mindenkiben ott rejlő kamaszságot fedezi fel újra: „vizesen fekszünk a gyerekszobában / a nap betakarja a mellünket”. Szabó A nagyanyám akartam lenni című novelláját olvassa fel, amelyet átjárja „valami furcsa, bizsergető jelenlét” két generáció találkozásában, társas idegenkedésében: „mintha kitömött állatok volnának” (idézetek a szövegekből). Az elhangzottak mintha egyetlen nagy, közös kérdést tennének fel: emlékezhetünk-e valamire, ami most történik?

Horváth először Fancsalihoz fordul: tényleg élet-halál kérdés a költészete? Tematikus szinten igen, jön a válasz, például az öngyilkosság és annak tematikus kiterjesztése jellemző a kötetre. A szerző személyes életében azonban nem élet-halál kérdés, nem hiszi, hogy bele kell halni a versekbe, ahogyan a szenvedő művész archetípusa is zavarja: „jól kell lenni, nem kell belehalni!”. Bár régen túlélési stratégiaként alkalmazta az írást, alkotást, most már szerencsére nemes egyszerűsségel pusztán jó érzéssel tölti el.

Horváth folytatja a kötetek „szkennelését”, Szabónak egy absztraktabb kérdést tesz fel: lehet-e egyszerre szóba hozni és elhallgatni valamit? Szabó gyakran azon kapja magát, hogy nekikezd egy narratívának, és egyszer csak az kezdi érdekelni, hogy hol siklik ki a sztori. Azokban a pillanatokban mártózik meg, amikor egy random ötlet fontosabb lesz, mint az eredeti terv – ilyenkor villannak be rég elfeledett emlékek, amikből képes táplálkozni a prózája is. Konkrétabban visszatérve a kérdéshez leszögezi, hogy szerinte a mai világban a hallgatás vagy a csend nem tud többet mondani a „mondásnál”, bár ilyen korszakokra is vannak példák.

A következő, immár közös téma a (családi) örökségből, a generációs hagyományokból való kitörés. Le tudunk-e számolni végérvényesen az öröklött kulturális mintáinkkal? Fancsali szerint nem igazán, és fontosabb kérdés ennél az, hogy hogyan tudunk a személyes problémáinkra egy tágabb kontextusban reflektálni. „Fel kell ismernem, hogy nem csak én, Fancsali Kinga tapasztalok valamit” – fontos beazonosítani azokat a társadalmi mozgásokat, amik megteremtik az adott szituációt, problémát. Fancsali kiemeli, hogy ennek a megküzdési módszerét már nem sikerült a kötetben megírnia, de próbálkozik olyan versekkel, amik a sorsunk feletti ágencia visszaszerzését tematizálják. Szabó úgy gondolja, hogy nem lehet kitörni az öröklött mintákból és nem is biztos, hogy kell. Szerinte is máshol van a hangsúly: fontosabb, hogy mit tud az egyén kezdeni a múltjával. Elmeséli, számára milyen rettenetes felismerés volt, hogy valójában mennyire természetes közösségi dinamika például a kiközösítés vagy az agresszió. Minden ember megtapasztalta már, hogy valaki más kárán érezze jól magát a társasággal. Ezt sem lehet feltétlenül felszámolni, de fontos beazonosítani az ösztönös reakciókat, akkor talán közelebb jutunk valamilyen megoldáshoz.

Az írás mikor kínszenvedés és mikor öröm? Szabó szerint ha csak kínszenvedés, akkor nem érdemes csinálni. Ő például imádja, amikor órákon át fel-alá járkál a szobában és valami olyasmin gondolkodik, aminek lehet, hogy semmi konkrét haszna nincs. Megelégszik a töprengéssel, azzal, hogy emlékezhet, hogy az emlékezete újraalkotja önmagát. Fancsali éppen a kötetének írása közben billent át, rádöbbent, hogy az írás szórakoztató is tud lenni, most már szívesen eltölt akár éjszakákat is ezzel. Az utólag szerkesztés viszont továbbra is utálatos.

Végül Fancsali Kinga mi a baj az apákkal, Szabó K. Attila Dögös című szövegét olvasta fel, ennek köszönhetően alapos válaszokat kaptunk a fent említett, a múlt és a jelen feszültségében kimunkált irodalmi kérdésekre. Aki pedig kíváncsi a két szerző nem csak irodalmi, hanem azon túlmutató, bátor válaszaira, az olvassa bizalommal a Nem a haláltól és a Nem hiszek a tavakban című köteteket. 

‍