No items found.

„Engem azért fizetnek, hogy tanuljak” Interjú Újvári Mária bibliográfus-könyvtárossal

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 13. (795.) SZÁM – JÚLIUS 10.


– Egyik korábbi interjúalanyom úgy fogalmazott: „Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy minden ott dől el.” Milyen volt a családod, valamint az a miliő, amelybe beleszülettél? – Valóban úgy van, ahogy azt az interjúalanyod megfogalmazta, mert ha visszagondolok az életemre, számomra valóban a gyermekkorban dőlt el minden. Tordán, a vallási egyenlőség, az ódon várfalak, a templomok, a legendás Tordai-hasadék szomszédságában születtem, ahol nyári vakációimat töltöttem, ott, ahol nagyszüleim éltek, bár családom Kolozsváron lakott. Anyai nagyanyám Debrecenben született, ott éltek az első világháború utánig. Édesanyám még Debrecenben született 1911-ben, ott is keresztelték meg a református Nagytemplomban. 1991-ben, a Kárpát-medencei könyvtárosok háború utáni első találkozója alkalmával jutottam el Debrecenbe. Könnyes szemmel álltam meg ott, ahol lelki szemeimmel anyám családját látni véltem. Várost, intézményeket és nyilván könyvtárakat látogattunk.
A könyvkatalógusokat, polcokat tanulmányozva örömmel láttam több, nagyanyám kis tordai házából jól ismert, általam sokszor lapozott könyvet, folyóiratot. Ötödik évemet még nem töltöttem be, mikor a könyvszekrények előtti szőnyegen kuporogva, állandóan kérdezgetve nagyszüleimet, szavakká rakosgattam a betűket.
– Gyermek- és tanulóéveid egy nehézségekkel és megpróbáltatásokkal teli időszakra tevődtek. Hogyan befolyásolta ez az időszak pályaválasztásodat, és kik voltak azok, akik akkoriban hatottak rád? – A háború utáni Kolozsvár magyar tanítói, tanárai tankönyveket, példatárakat író-szerkesztő pedagógusok voltak. A 3. sz. Elméleti Leánylíceumba iratkoztam, ott is érettségiztem. Kiváló tanáraink voltak a város egyetlen magyar nyelvű elméleti líceumában. Szinte mindenki továbbtanult érettségi után. Mert az iskola valóban felkészített minket. Az alig néhány éve alapított kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelvű csoportján indított francia szak tizenöt helyének egyikére vizsgáztam. Tizenegyen jelentkeztünk „minden” helyre. Tizenegyen, mivel értelmiségi származásúaknak csak négy helyet biztosítottak. A többi helyet munkások és szövetkezeti földművesek gyermekeivel kellett betölteni. Nyilván, ők is vizsgáztak, de jóval nagyobb eséllyel. Hogy miért éppen francia szakra? Szerettem a nyelvet, a francia kultúrát, civilizációt, de mindenekelőtt a franciatanárnőnknek hála, aki nagy műveltségű, franciául hibátlan kiejtéssel beszélő, igazi értelmiségi volt, akinek édesapja a világháború előtti kolozsvári román egyetemre Franciaországból meghívott előadótanár, férje pedig a kolozsvári Magyar Opera szólóénekese volt. A Bolyai Egyetemet már a második tanulmányi évünkben megszüntették. Ez azzal járt, hogy minden tantárgyat – a domináns francián kívül – vagy románul, vagy latinul – kétéves kötelező tárgy, mely már a Bolyain is kötelező tárgy volt –, vagy más választott idegen nyelven oktattak. A pedagógiai gyakorlat franciaóráit is román líceumokban tartottuk, szakdolgozatunkat viszont francia nyelven írtuk és védtük meg.
– Három és fél évtizeden át dolgoztál Kolozsváron, a Lucian Blaga nevét viselő Központi Egyetemi Könyvtárban, kezdetben mint bibliográfus. Nyugalomba vonulásodat követően magánkönyvtárakban voltál alkalmazásban, jelenleg pedig a Minerva Archívumban dolgozol. A könyvtárosnak kétféle teendője van: a gyűjtemény állományával (tételek katalogizálásával, manapság adatbázis építésével) és a gyűjteményt igénybe vevő könyvtárlátogatókkal is egyaránt foglalkozik. Hogyan tekintesz vissza erre a – mondhatjuk nyugodtan – szolgálatodra? – Állást minisztériumi értesítés után Bukarestben választhattunk az öt évi egyetemi átalány és a szakdolgozati jegy figyelembe vételével összeállított lista alapján. Mivel – tanulmányaim során – a legtöbb idegen nyelvű könyvet a Központi Egyetemi Könyvtárban találtam, órák után minden időmet ott töltöttem. Ott tudtam meg, hogy van két egyetemet végzett, idegen nyelveket ismerő munkatárs számára könyvtárosi állás – én ezek közül szerettem volna az egyiket. Szóbeli kérésemet figyelembe véve hosszas Bukarest–Kolozsvár telefonálgatás után megkaptam a „szocialista Kolozsvár” első könyvtárosi kinevezését. Bukarest örült, hiszen maradt egy franciatanári katedrájuk, Kolozsvárnak tudomásul kellett vennie, mert Bukarestnek így jó volt. Néhány, az egyetemek egyesülése után a könyvtárba került művelt, olvasott, de nem „megfelelő” származású szakembertől volt mit tanulnom. Rövidesen a könyvek, főleg az idegen nyelvű könyvek tartalmának számrendszerrel történő tartalmi kódolásához kerültem. Ehhez minden könyvről, írásról, bármilyen nyelven írták is azt, tudni kellett, hogy miről szól – nyilván a visszakeresés céljából. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy engem azért fizetnek, hogy tanuljak – napi 8 órában. Ma is így érzem, ma is így állítom.
Már jóval távozásom előtt meghívást kaptam a város egyik legmodernebb, nagyrészt angol nyelvű társadalomtudományi könyvtárába, ahol több mint egy évtizedig (a könyvtár megszüntetéséig) dolgoztam.
Ez idő alatt, felkéréses alapon szerveztem meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület központi kézikönyvtárát, összeállítottam jubileumi közleményei bibliográfiáját, jelentős írók, kutatók életmű-bibliográfiáját, így Gáll Ernőnek, a Korunk főszerkesztőjének, Benkő Samu művelődéstörténésznek, Egyed Ákos történésznek és másoknak az alkotásait gyűjtöttem egybe. Sokfajta témájú bibliográfiát készítettem. Kellemes meglepetésként ért, hogy ezek szinte mindegyike szerepel a világhálón, munkásságom pedig a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban is helyet kapott.
Még javában tartott a társadalomtudományi könyvtár felszámolása, amikor Tibori Szabó Zoltán együttműködésre hívott meg: a Minerva Kulturális Egyesület könyvtárának létrehozására, ­megszervezésére. Nekem való feladat volt. Kiindulópontként az egykori Igazság napilap kézikönyvtára szolgált. Jól használható adatbázisba kerültek a könyvadatok, a könyvek pedig sok polcos raktárhelyiségbe, ahová idővel az egyetem frissen létrehozott újságírás és média szakjai magyar vonalának igen gyorsan gyarapodó számú könyvei kerültek. Gazdag szakkönyv-adománycsomagok, újságok, folyóirat-gyűjtemények tették egyre keresettebbé az olvasótermeket. Ehhez járult a nagyszámú szótár, enciklopédia, kézikönyv, a több száz újságírás és média, majd kommunikáció és film témájú szakdolgozat, mesteri dolgozat és doktori értekezés. És még nem is szóltunk a sajtóműfajok gazdag polcairól, a szépirodalmi könyveinkről és a számos, könyvtárunknak dedikált tiszteletpéldányról, de létezik külön művelődés, történelem, szépirodalom, szociológia, politika polc is. Újság- és folyóirat-gyűjteményünk gazdag és keresett. Nyilván, helyben olvasásra.


Több mint tíz éve dolgozom a Minerva Archívumban. Több mint öt évtized megszakítatlan könyvtári munkám megkoronázását is jelenti ez a tíz év. Több mint 2800 Minerva-kiadvány adatait gyűjtöttem össze, könyveket, folyóiratokat. Tibori Szabó Zoltán írta meg 2015-ben bibliofíliai szempontból is nagyon szép könyvben a kolozsvári Minerva történetét, amely 1920-tól iskolákat, újságokat, tankönyveket, erdélyi, magyar és világirodalmat adott az első világháborúban elveszített területek magyarságának. Tanítók, tanárok, kereskedők és egyházi emberek, nemesek és orvosok fogtak össze azért, hogy az erdélyi irodalom és kultúra teret kaphasson, hogy meginduljon újra az élet. Amint megindult, az erdélyi magyarság talpra állt. Mindez követhető a Minerva-történet és könyvkiadás-történet alapján. A Minerva Egyesület kiadványairól van szó, melyeket az erdélyi magyarság (és nem csupán) színe-java közreműködésével, több mint 600, pénzt ajánló aláírással hoztak létre elődeink, hogy az 1918 utáni erdélyi magyarságnak legyen iskolája, legyenek könyvei, újságai, kulturális élete. A több mint 600 kultúrát-nyelvet mentő hazafinak hála, az iskolák, újságok mellett megindult a könyvkiadás, a folyóiratok kiadása. A Minerva-könyvtár gyűjti ezeket a kiadványokat. Felhívásunkra régi kolozsváriak könyvtáraiból sok adomány érkezett, de a Minerva Egyesület vásárolt is korabeli kiadványokat. Levéltárakban, antikváriumokban, magánkönyvtárakban Minerva-kiadványokat keresve ismét tanultam, mert én valóban hiszem, hogy engem azért fizettek, fizetnek, hogy tanuljak.
– Oktatóként is tevékenykedtél: a nyolcvanas években a Könyvtárosképzőben, az ezredfordulón pedig a BBTE könyvtárszakán tanítottál. Milyen emlékeket őrzöl az oktatói évekből? – Néhány évi munka után ellenőriztem is munkatársaim tevékenységét, majd ezt az anyagot tanítottam is tizenhat éven át Észak-Moldvától Temesvárig a tanügyminisztérium által szervezett könyvtárosképzés és továbbképzés előadójaként. 1990 után az egyetem könyvtártudományi szakán, kezdetben csak románul, majd magyar és román nyelven is a két csoportnak, végül csak magyarul. Közben egyetemi jegyzeteket, tanulmányokat, szakmunkákat írtam, gyakorlatokat vezettem, szakmai konferenciákra jártam, ahol előadásokat tartottam, továbbá szakvizsgadolgozatokat irányítottam, mind a román, mind pedig a magyar csoportok diákjai számára.
– Mint mondtad, te állítottad össze a Korunk volt főszerkesztőjének, Gáll Ernőnek, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt elnökének, Benkő Samu művelődéstörténésznek a könyvészetét. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy miben áll például egy aktív személy bibliográfiájának a célszerűsége, ha az néhány éven belül már túlhaladottnak minősül, mivel az illető szerzőnek új közleményei jelennek meg. Hogy válaszolnál erre a kérdésre? – Aktív személyek megjelent bibliográfiája kapcsolatot teremthet a jelenlegi és a már közölt téma között, továbbá megnyílt továbbfejlesztési lehetőség, kiegészítést tartalmazhat, de nem feledkezhetünk meg egészen új források, dokumentumok utólagos felfedezéséről és közléséről sem.
– 1990-ben jutottál először az országon kívülre, egy franciaországi továbbképzés lehetőségével. Akkor láttál először élőben olyan objektumokat, épületeket, amelyeket korábban kizárólag a könyvek lapjairól ismertél. Teljesen más körülmények között ugyan, de a világjárvány kapcsán az én nemzedékem is belekóstolhatott abba, hogy milyen érzés, ha nem tudunk külföldre menni. Számodra milyen érzés volt az első külföldi út? – Talán az 1980-as években hozták létre az Országos Turisztikai Hivatalt (ONT, OJT), általuk lehetett a volt szocialista tábor egy-egy országába eljutni – ha megadták az útlevelet. Ekkor, az Egyetemi Könyvtár szervezésében tanulmányi utazás keretében eljutottunk a volt Kelet-Németországba, Csehszlovákiába, valamint Magyarországra. Meglátogattunk könyvtárakat, műemlékeket, életre szóló vágyat ébresztve más kultúrák, de saját népünk emlékeinek megismerésére is. Könyvtártani szakkönyvekkel, rengeteg ismerettel jöttünk haza. 1989 után lassan ment az átszervezés, a váltás.
Az igazi nyitás milyenségébe 1991-ben kóstoltam bele. A franciaországi Kulturális és Ifjúsági Minisztérium meghívására egy huszonöt tagú, felsőfokú végzettségű romániai könyvtároscsoport posztgraduális képzésben vehetett részt Lyonban. A bukaresti francia követségen vizsgáztak francia nyelvből a nem francia nyelvet végzettek. Egyetlen magyar tagja voltam a csoportnak, aki francia nyelv szakot végzett, tehát vizsgáznom nem kellett, és egy-egy évharmadban tanultuk Franciaország történelmét és földrajzát – francia nyelven. Szinte valószínűtlen ajándéknak tűnt. Gondolom, a tizenöt évi, az egész országra kiterjedő szaktanfolyamok és vizsgáztatások elismeréseként kaptam ezt az ajándékot a sok franciául elhangzó kurzus, szeminárium mellett. A szakmai képzés, a számítógépek megismerése és használatának elsajátítása mellett láthattuk Párizst és sok nevezetességét, a Francia Középhegységet jellegzetes falvaival, képtárakat, templomokat, múzeumokat. Életre szóló élmény volt.
– Milyen terveid és elképzeléseid vannak a jövőre nézve? – Több mint 60 év folyamatos munkájáról is szólt ez az emlékezés. A hivatalos évi szabadságokon túl soha nem szakítottam meg a munkát. Mi lesz ezután? Nagy-nagy örömömre-örömünkre elkészült a központi épületünkben az új, tágas könyvtár, olvasó, raktár. Még helyére szeretném tenni a sok száz könyvet, kezelhetővé tenni az állomány minden részét. Majd össze szeretném gyűjteni azokat a megjelent szakmai írásaimat, melyek ma is időszerűek. Újvári Mária Könyvtáros, bibliográfus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1939-ben született Tordán. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári 3. számú leánylíceumban végezte, felsőfokú tanulmányait franciatanári szakon a Bolyai Tudományegyetemen kezdte, illetve jogutódján, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) folytatta. A Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa volt (1962–1997). Nyugalomba vonulását követően több magánkönyvtárban (Nyílt Társadalom Alapítvány, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Minerva Archívum) tevékenykedett. A könyvtárosi teendői mellett másfél évtizedig a tanügyminisztérium megbízásából könyvtáros szaktanfolyamokat tartott az ország több településén. A BBTE könyvtárszakán oktatott egyetemi előadóként. A rendszerváltás után könyvtárosoknak szánt posztgraduális képzésben vett részt Lyonban. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Monoki István-díjának kitüntetettje (1997).



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb