Erdélyi nagyjaink (túl nagy) távlatból

„Szörnyűség, hogy ilyen botrányos módon mernek írni felséges sógornémról, a királynéról!”

         Bánffy Miklós: Haláltánc

Magyaros reggae-zenével – én sem hinném, ha nem hallottam volna – kezdődik A Griff, a Dámvad és a Varjú című dokumentumfilm-sorozat mindhárom része. Barcza Gergely, a népi és egzotikus fúvós hangszerek mestere, mintha csak egy nyárvégi etnobulihoz szerzett volna zenét, szólaltatja meg a dorombot és karibi trombitaszólót a szaggatott Hammond-orgonaalapra. Amint elhalkul a főcímdal, Ugron Zsolna, a sorozat narrátora sétál be a képbe, minden alkalommal különböző virágokat, faleveleket, gazokat szorongatva. Csalafinta fényképészek gyakran ösztönzik amatőr modelljeiket arra, hogy portréfotózáskor egy számukra kedves tárgyat markoljanak, mintegy feszültségoldóként – Ugron Zsolna írónőt, kulturális közszereplőt ezek szerint a természet nyugtatja meg. A címszereplőkhöz hasonlatosan nemesi származású narrátor a növények morzsolása közben epizódonként ismertet egy-egy nagy formátumú erdélyi polihisztort.

Az alkotók a címben Bánffy Miklósra, Kemény Jánosra és Kós Károlyra animális kódnevekként hivatkoznak, hiszen a Bánffy család címerállata a griffmadár, a Kemény családé a dámvad, Kós Károly varjakkal való viszonya pedig talán nem igényel különösebb magyarázatot. A Keresztes Tamás által játszott író, grafikus, szobrász, politikus, külügyminiszter Bánffy Miklósról a film során kiderül, hogy a korabeli kritika színpadi rendezései, jelmez- és díszlettervei miatt a „dilettáns gróf” névvel illette, ami majdnem annyira szórakoztató, mint a több forrásban is használt „griff-gróf” – sajnos utóbbit sem én találtam ki. Báró Kemény János írót, költőt, színházigazgatót, mecénást Bogdán Zsolt, Kós Károly építészt, írót, szerkesztőt Balla Szabolcs alakítja.

A karakterközpontú sorozat a klasszikus, dokumentumfilmes narrációt variálja archív felvételek bejátszásával, valamint – fent említett és más színészek közreműködésével – dramatikus betétekkel, amelyek a könnyen fogyaszthatóság és a giccs között oszcillálnak, mintha a sorozat készítői egyáltalán nem törekedtek volna valamiféle vizuális igényesség, látvány- és stílusbeli egységesség elérésére. A beszélő fejek javarészt történészek, színházi szakemberek, valamint a három író hozzátartozói: Bánffyról unokaöccse nyilatkozik, Keményre és Kósra unokáik emlékeznek vissza. Ez önmagában teljesen megállná a helyét, ha a készítők figyeltek volna a dramaturgiai ívre, vagy ha indokolt lenne a stiláris eklektikusság. A sorozat formai hiányosságai nem lennének különösebben zavaróak, ha nem kapcsolódnának tágabb reprezentációs és egyéb gondolati problémákhoz is. Kis kutakodás után – konkrétabban: a film adatlapját elolvasva – mégis rábukkantam az elsődleges célkitűzésre: „A sorozat alkotóinak feltett szándéka volt, hogy »emberközelbe« hozzák ezen példaértékű férfiakat, a fiatalabb nézők számára is átélhető, érdekes elbeszélőmódban, stílusban.” Ez elsőre nagyszerűen hangzik, de a gond ott kezdődik, hogy attól, hogy a célközönség fiatal, még nem lesz elég hiteles forrásokat fogyaszthatóan tálalni. A pedagógiai célzat jobb esetben általános: oktatni, többek között jó ízlésre is. Hiszen tudjuk, az ízlés csiszolható, alakítható.

Nem lehet tehát a pongyola dramaturgiával, közhelyes szövegkönyvvel, igénytelen és gyakran giccses látványvilággal traktálni az ifjú nemzedéket, „emberközeli” és „fogyasztható” címszó alatt. Ha az alkotók az ilyesmit nem gondolják komolyan, akkor félmunkát végeztek, ha pedig tudatosan butították le a dokumentumfilm-sorozat filmnyelvét, akkor egyszerűen intellektuálisan becsülik alul a fiatalabb generációkat. A közérthetőség nem egyenlő a leegyszerűsítéssel!

A sorozat formai eklektikája, vizuális és narratív zavarossága mögött komolyabb gondolati hiányosságok bújnak meg. A történelmi személyiségek fókuszba helyezése méltányolandó szándék, de könnyen kontraproduktívvá válhat, midőn a már említett logikai és esztétikai zökkenők elidegenítik a nézőt a téma fajsúlyosságától, komolyságától. Mellőzni bárminemű múltfeldolgozásra – a fogalmat szociológiai értelemben használva – irányuló törekvést ebben az esetben ugyancsak hiba. Egy ilyen sűrű és megrázó történeti periódusra, valamint annak jeles személyiségeire való visszatekintéskor nem elégedhetünk meg a nagy formátumú polihisztorok színpadiasításával, a 20. századi erdélyi történelem felszínes értelmezésével, hiszen akkor teljes mértékben szembemegyünk a bemutatni, horribile dictu piedesztálra emelni kívánt szereplők értékrendjével, életművével. Tudniillik ilyesféle gondos múltfeldolgozásra törekedhetett a maga idejében Bánffy Miklós, Kemény János és Kós Károly is a Helikon íróközösségének számos más egyénisége mellett.

A titok talán az, hogy nem romantizálták el szünet nélkül a saját pozíciójukat a világban és a társadalomban, hanem a túlzó ideologizmus helyett a cselekvést választották. A múltfeldolgozás – ami a fent említett oktatás egyik célja lehet – a „határokon túlról” még nehezebb, mint lokálisan. A Griff, a Dámvad és a Varjú alkotói túl nagy távlatból – ez inkább földrajzi és kulturális távolság, mintsem történeti – próbálták vizsgálni a három jelentős transzilván polihisztort. Vegyes érzelmek, vagy egyáltalán érzelmek helyett hiányérzettel maradtam a sorozat megtekintése után.

‍

A Griff, a Dámvad és a Varjú, magyar dokumentumfilm-sorozat, 78 perc, 2013. Rendező: Csukás Sándor, Oláh Kata. Forgatókönyvíró: Oláh Kata, Szakály Fruzsina. Narrátor: Ugron Zsolna. Szakértő: Szebeni Zsuzsa. Operatőr: Csukás Sándor. Vágó: Hájos Zsolt. Zene: Barcza Gergely. Szereplők: Keresztes Tamás, Bogdán Zsolt, Balla Szabolcs, Csukás Marci, Martinovics Dorina.

‍