Escamillo belépője II.

‍

„Álmaimban Fehér a maszájok régi bőrköntösében jön felém, aztán szorosan egymás mellett haladva lépkedünk át gyepün és mezsgyén, kősivatagon. Nem tudom, mi jár a fejében, nem tudja, mi jár a fejemben. Karja forró, és a néha-néha hozzám ütödő válla is.”

A főnökkel lakást cseréltünk az új év elején. Egyelőre mindkettőnknek jót tesz a változás. Ő magasabbra költözött, a pásztorok és a granicsárok övezetének a szélébe, én a szemközti dombra, a régi-újgazdagok új-óvárosába. Egyetlen hátránya a cserének az állandó hegymászás, errefelé az utak meredeken kanyargóznak fel és le, akárcsak odaát, ahol most a főnök tengeti napjait, az én stúdiómban. Általában savanyú káposztát dinsztel a villanyrezsón, sörkolbászt sercegtet az öntvény edényben, gyakorta bömbölteti a zenét, és dohányzik, ahol éri. Emitt, a Szamárhágón keskenyebb a sétány és ösveny, autó pedig csak egyesével araszolva bír közlekedni, s inkább erős motorokat burrogtatva hajt dolgára az itt lakó nép.  Ez így volna jól, ha én nem lennék kissé leharcolt az állandó mászáshoz, motorok berúgásához s zengzetes burrogtatásához, a jégen fékezéshez télvíz s a nagy esők idején. 

De az is szentigaz, hogy kevés bennem a lelkesedés. Nem akarok sehová sem menni, kivéve persze a boltot, mely még mindig üzemel a város legmagasabb dombján, az égig érő tömbháznegyed egyik óvóhelyén. Két-háromnaponta váltjuk egymást a főnökkel éjjel-nappal nyitva tartó bunkerboltunkban. Gyakran bent is alszunk, a pult mögött van nekem egy jó kis horgászágyam, s néha az Özvegy is mellém kerül, melegít, hűt, mikor milyen kedve van. A főnöknek van egy lábtartós, füles fotelje hátul a sufniban, ő ott szokott pihenni, amikor szolgálatban van. A lakónegyed  népei gyermekeiknek is átadták az értékes tudást, miszerint a bolt ajtaját döngetni, ütlegelni fölösleges és fájdalmas művelet, hamarébb célt ér a vásárlási lázban égő, hogyha halkan kaparássza, finoman kocogtatja a kicsi és vaskos üvegablakot.

Mióta ebben a beosztásban működünk a főnökkel, régi mániáimnak hódolok, melyek főként az emberi hanggal kacsolatosak, de nem csak. A lakáscserével valójában ruhákat, könyveket, piperecikkeket és egy csomó más felsorolhatatlan dolgot elcseréltünk, én ide csak a technikai felszerelésemet hoztam, meg a füvesbödönt. Mikor járok-kelek a főnök bársonynadrágjaiban (kicsit bő derékban, de sebaj), van bennem valami furcsán édes és egyszerre csípős bizsergető érzés, itt valahol, a mellkasom közepében fészkel a bizserg, mert érzem, hogy a nadrág meg az ing, az alsógatyák és sarkas zoknik miatt egy kicsit ő vagyok. Főnök, ősember, ősvadász, ős. 

Egyre gyakrabban hódolok a hangbefogás és hangkutyulás mániájának, előástam még januárban a Perzsát, ami egy végeérhetetlenül hosszú monológ az élet értelmetlenségéről. A Perzsa kiábrándító, egyszersmind karizmatikus filozófus és látnok, amolyan Jules Verne, akit azzal az átokkal sújtottak az istenek, hogy ha tetszik, ha nem, látja azt a hamupernyés, bánatos jövőt. Kihasználva a főnök ősi családi fészkének pompás fekvését, amely a város lüktető szívének kellős közepébe helyezi a kétszintes villát és tágas kertjét, amelyben megható a vén fák elvadult összevisszasága, mindenféle stratégiainak vélt ponton mikrofonokat helyeztem el, s vártam a fogást.

A főnök kertje hirtelen változó, nyaktörő domborzati formák halmaza. Naphosszat bóklászhat, kúszhat, függhet, lapulhat, ejtőzhet benne ember és állat, növények, gombák, hangfelvevő. A hajnali ködben, párában, kristályos fagyban és fülledt langyosságban jól hallom a szertefutó füstmolekulák sziszegését, a madarak rejtjeles beszédét, az osonó macskák léptét és a lehulló tollpihék némának ható, de regisztrálható sikolyait. A felvételek és persze életem állandó kísérője a kiábrándulás fehér zaja,  s a csavar mindezekben, mely gyönyörködtet és megnyugtat, a távoli állomásról felhangzó vonatfütty, amely széles kanyart fut a domb gerincén kapaszkodó somfák között, s míg túloldalt diófákba és egresbokrokba ütközve elsüvít az autópálya felé. Halkan megnyikkant a telefonom. Mit csinálsz épp? – kérdezte  a főnök.

Hát vágom a Perzsát – mondtam én.

Milyen perzsát vágsz, jóember? – riadt meg a főnök.

Ne törődj azzal, Pofikám. Vágok, amit vágok. De hogyha helyzet van, azonnal indulhatok.

Gyalog jössz? – derült fel a főnök hangja. Most biztosan mosolyog és szeret engem erősen, megunhatta a boltban egyedül.

Lóra is ülhetek, ha sürgős – mondtam, mert kissé hosszasan elcsendesült.

Most feldobok egy pénzt. Ha fej, pattanj lóra, ha írás, jöhetsz gyalog is – mondta a főnök.

Imádom, amikor így köntörfalazik, úgy állítva be a dolgot, mintha a sors hozta volna a döntést, nem pedig ő. Velem sosem számolt, mint ismeretlen tényezővel, fel sem merült benne a gyanú, hogy esetleg megtagadom a kérését, pedig számtalanszor megteszem, de nem tűnik fel neki.

Az Özvegy szerint, aki a bunker fölött lakik az égig érő tömbháznegyedben, és aki szerint  úgy nézek ki szakasztott, mint Ludovic Tézier, azért oly kezes és szelíd énvelem a főnök, mert a gyöngéd rábeszélés az erősségem – és ezen a kijelentésén nagyokat kacag, zeng bele a bolt és a sok kulcstartó, és rezonálnak a polcon fémibrikek és műanyagvillák.

Pofikám, írás lett – mondta a főnök vidáman. Jer hát gyalogszerrel, de kerülj a piac felé, s hozzál egy vedernyi szekfűt meg bazsarózsát, ma valahogy olyan virágos kedvemben vagyok.

Indulok, főnök – súgtam a készülékbe, és leakasztottam a szegről azt a jó fém fejővedret, ami még a tehenes régmúltból maradt, ágyő.